A Krisna-völgyi gyümölcskertészetet bemutató sorozatunk második részében a régi tájfajták szaporításáról, az oltásról esik most szó.
[Kun András, ökológus] Szaporítjátok is a régi fajtákat?
[Pőcze Vilmos, Krisna-völgy] Az elmúlt években mintegy 300 fát oltottunk a hagyományos fajtákból. Kertészünk az oltást Kovács Gyulától tanulta Pórszombaton. Az oltás egyszerű párosítással történt, és nagyon nagy százalékban megeredt. Kovács Gyula módszerét követve mi is konténerben neveljük elő az oltványokat a kiültetésig.
Amikor valaki még csak tervezi a gyümölcsfák helyét, akkor érdemes alaposan felmérnie a területét, mert a legkülönbözőbb adottságú részekre lehet találni megfelelő igényű hagyományos fajtákat.
Ahogy a bevezető beszélgetésben említettem, kipróbáltuk az intenzív gyümölcstermesztést is, modern fajtákkal, de ezt az ültetvényt mostanában átalakítjuk extenzív gyümölcsössé. A modern fajtákat fokozatosan lecseréljük a tájban honos fajtákkal, az új telepítéseknél növeljük a sor- és tőtávolságokat, csökkentjük a metszés intenzitását.
Még nincs hosszú távú tapasztalatunk, de már látjuk, hogy nálunk is nagyon jól érzik magukat az erdőszegélyekbe, mezőgazdasági területek szélére telepített gyümölcsfák. Ilyen helyekre csak tájfajtákat telepítünk. A megelőző századokban általános volt, hogy a tájban mindenfelé voltak gyümölcsfák, az utak mellé, a tábla szélére ültetett fákról ettek a földeken dolgozó parasztok, napszámosok, utazók.
A tájfajták általában lassabban fordulnak termőre, és gyakran nagyobbra nőnek, mint a modern fajták – azért is, mert ezeket gyakran vad alanyra oltják, szemzik –, de a változatosság és a termelés biztonsága miatt érdemes őket előnyben részesíteni.
A gyümölcsfák oltásának néhány egyszerű fogása1
Számos oltási- és szemzési mód ismeretes, a cél mindegyiknél az alany és a nemes összenövesztése.
A legegyszerűbb oltási mód a párosítás, saját célra ez tökéletesen megfelel. A párosítás feltétele, hogy az alany és a nemes oltóvessző azonos vastagságú legyen. Ezt az oltási módot akkor végezzük, amikor az alany és a nemes is nyugalomban van: február végétől március végéig. Ősszel – lombhullás előtt, szeptemberben – is lehet ilyen módon oltani, de ezek az oltások többnyire tönkremennek a téli fagyban.
Az oltóvessző megszedése, tárolása:
A szaporítandó nemes fáról az oltóvesszőket lombhullás után kell megszedni, legkésőbb februárban, fagymentes időben. A kiválasztott fa egészséges, lehetőleg középkorú egyed legyen.
Olyan vesszőket válasszunk oltóvesszőnek, amelyeken főleg hajtórügyek vannak (általában a korona szélein és a vezérágakon találhatunk ilyeneket).
Az oltóvesszőket sötét, hűvös helyen kell tárolni. A pince gyakran túl meleg és párás, ezért célszerűbb a vesszőket egy épület északi fala mentén a hegyükig beásni a földbe. Ha az oltóvessző rügyei megpattannak, akkor már használhatatlan. Vigyázni kell arra is, hogy az oltóvesszők nehogy kiszáradjanak. (Az alma, körte, szilva, cseresznye és kajszi vesszőket nem szükséges tárolni, hogyha közvetlenül oltás előtt tudjuk beszerezni. Az őszibaracknál ez a szemzésre vonatkozik, mivel ez a faj az oltást nem szereti.)
Az oltás menete:
Az alanyt az oltás helyén egy hosszanti, ferde irányú vágással elmetsszük. Azután ugyanezt tesszük az oltóvesszővel. Mindezt úgy végezzük, hogy a kést a vesszővel párhuzamosan fektetjük, a metszést a kés pengéjének a tövénél kezdjük, és a penge hegyénél fejezzük be. A vágást egyetlen mozdulattal kell elvégezni.
Nagyon fontos, hogy a késünk borotvaéles legyen, hogy tökéletesen sima, és egyenes sebet ejtsen. A metszlapokat soha nem szabad megérinteni, mert ez az oltás biztos sikertelenségéhez vezetne.
Előbb az alanyt metsszük el, utána vágjuk meg a nemes metszlapját. A metszlapok körülbelül háromszor olyan hosszúak legyenek, mint a vessző átmérője. Lényeges az is, hogy a két összeillesztendő metszlap hossza és szélessége azonos legyen. Így tökéletes lesz az illeszkedés.
Ha a metszlapok elkészültek, akkor az oltóvesszőt két rügy felett visszavágjuk, majd a sebeket összeillesztjük, és rafiával összekötözzük. Ha az összeillesztett metszlapok között át lehet látni, akkor hibás volt a metszés, és nem fog megeredni az oltás. Ne próbáljuk a kötöző anyaggal összehúzni az alanyt és nemest, hanem próbálkozzunk újra, készítsünk új metszlapot.
A bekötözés után az oltást kenjük be vékonyan oltóviasszal (méhviaszból készíthető), a lényeg az, hogy az oltás helyén a viasz teljesen zárjon, víz és levegő ne hatoljon be.
A párosítás szilárdabban rögzíthető változata a nyelves párosítás. Ekkor mindkét metszési lapot a felső harmadánál kissé bevágjuk. Így a nemesen és az alanyon is 2-2 nyelv keletkezik, amiket egymásba tolhatunk. A nyelvek egymásba szorulnak, és így szilárdabban áll az oltás, mint a közönséges párosításnál.
Az oltás lehetőleg minél közelebb legyen az alany gyökérnyakához. Az ilyen oltást a viaszolás elvégzése után földdel felhantoljuk, feltöltjük úgy, hogy csak a nemes felső rügye látsszon ki. Ilyen módon megóvjuk az oltást a kiszáradástól. Melléje jelölőfát tűzünk.
Az oltványok nevelése:
Kora tavaszi oltásnál körülbelül három hét elteltével már biztosan megállapítható, hogy az oltás megeredt-e. Ha az oltóvessző beszáradt, akkor nem sikerült. A sikeres oltások nemes hajtásait célszerű júniusban visszacsípni, hogy elágazzanak, ezzel gyorsítjuk az oltási sebzések ekkor még zajló gyógyulását is. Fontos feladat az alanyból előtörő vadhajtások eltávolítása.
Ha az alanyt konténerben neveljük, akkor lehetőség van az oltás után párás, meleg helyen tovább nevelni – például fólia alatt. Ezáltal nagyobb eredési arány érhető el.
A hagyományos alanynevelési mód az volt, hogy a szaporítandó gyümölcsfajból helyben vetettek, neveltek néhány magoncot, közülük a legerősebbet kiválasztották, és azt beoltották. Így az alany nem került átültetésre, karógyökere mélyre nyúlt, szilárdan tartotta a fát, és jobban el tudta látni vízzel a nemes koronát. [K.A.]
1 Részletek: Jeszenszky Á. 1978. 18–23. oldal.
Szeretne többet tudni az önellátás gyakorlatáról?
Keresse könyvsorozatunkat!
