Ha az egész térségre a mostaninál szárazabb éghajlat köszönt, akkor már sokkal nehezebb feltételek között kereshetjük a kiutat Hasznos lenne legalább a kiszámítható kockázatokra felkészülni – állítja Borhidi Attila ökológus akadémikus, aki szerint a tudomány kínál ugyan fogódzót a kármentéshez, ám ezt a törekvést a döntéshozók részéről csak mérsékelt érdeklődés kíséri.
– Bár a klímaváltozás kérdése a 90-es évek óta folyamatosan napirenden van, a vita újra és újra visszatér az alapkérdéshez: valóban melegszik a Föld klímája?
– Az alapkérdésre létezik egy nagyon egyszerű „alapválasz”. A földi élővilág évmilliókon keresztül széncsapdaként működött. A növények kivonták a szén-dioxidot a légkörből, a növényi és állati szervezetek széntartalmának jelentős része idővel a talajba, illetve a mélyebb rétegekbe került, és eltemetődve kiiktatódott a szénkörforgásból. Az utóbbi 200 évben az emberi civilizáció legalább 200 millió év elásott széntartalékát juttatta vissza a légkörbe, amivel megnövelte a szén-dioxid-koncentrációt, és ezen keresztül a levegő hőtartalékait is.
– E teóriát nem befolyásolja az az újabb keletű felfedezés, amely szerint a föld mélyében lévő kőolaj és földgáz egy része más úton, az őslégkör metánjából is létrejöhetett?
– Nem nagyon. Az ismert kőolajtelepek zöme fosszilizálódott maradványokat is rejt, ott a keletkezés módjáról nem kell töprengeni. Még egyértelműbb a kérdés a széntelepek esetében, amelyek az ipari korszak nagy részében az energiafelhasználás alapját jelentették.
– Ha ez ennyire világos és egyértelmű, akkor hogyan lehet mégis – olykor politikai színezetű – tudományos viták tárgya a klímaváltozás, illetve az, hogy mekkora szerepet játszik benne az ember?
– A szén-dioxid-feldúsulás és a melegedés folyamata nem egyenletes, van benne jelentős fluktuáció, ami becsapóssá, többféleképpen értelmezhetővé teszi a jelenséget. A földi időjárási rendszer önszabályozó, sokféle visszacsatolási mechanizmus működik benne, vagyis a hirtelen, nagymértékű változások kiegyenlítésére törekszik. Az viszont bizonyos, hogy hosszabb távlatban a középértékek trendje a globális átlaghőmérséklet növekedését mutatja.
– Hogyan lesz ebből a trendből egy-egy földrajzi régióra vonatkozó konkrét klímaprognózis?
– Az előrejelzések különféle számítási modellek alapján készülnek, amelyekben a matematika, az időjárási megfigyelések, a múltbeli adatok és az elméletek különböző súllyal esnek latba, ennek megfelelően a végeredményük is eltérő. Csak a Kárpát-medencére három komoly klímaszcenárió létezik. A gondot ott látom, hogy az előrejelzési technika a közvetlen időjárás-prognózisra van kihegyezve, nem az éghajlat általános változására. Azt például nem vesszük számításba, hogy az Európa időjárását meghatározó nagy ciklonrendszerek egyensúlya is eltolódott. Régebben rendszerint az izlandi ciklon hozta a csapadékot északnyugatról – ha jött a ciklon, tudtuk, hogy országos eső lesz. Ezt most is rendszeresen beígérik az előrejelzések, de a csapadék gyakran nem jut el a déli országrészig, mert a másik, a meleget hozó azori ciklon hatása erősebb. Az egyensúly eltolódásából az is következik, hogy míg korábban a Duna vízgyűjtője volt csapadékosabb, azaz onnan érkezett a több és nagyobb árhullám, mostanában a Tisza vízgyűjtője kap több esőt, és a Tisza völgyébe érkezik gyakrabban az áradás. Az alföldi, száraz időjárású zóna kiterjedése megnőtt, ma már egészen Keszthelyig tart, amit a növényökológiai vizsgálatok és a Balaton kiszáradó lápjai jeleznek.
– A múltba nézés mennyiben alkalmas a jövőbeli változások előrejelzésére?
– Korábban a Kárpát-medencében az aszályos és az erősen csapadékos időszakok rendre kiegyenlítették egymás hatását, ma viszont ez a kiegyensúlyozó ciklikusság sokkal kevésbé érvényesül. 1946 és 1949 között volt egy négyéves szárazság, amikor még a viszonylag mélyebb láptavak is – mint amilyen a Baláta-tó – kiszáradtak. Aztán 1950 és 1952 között megérkezett a hiányzó csapadék, a víz visszatöltődött. Mostanra módosult a tendencia: a tapasztalatok azt mutatják, hogy három aszályos évre nagyjából egy csapadékos esztendő jut.
– Az ön szűkebb szakterülete a növényvilág és a klíma kölcsönhatásainak vizsgálata. Ezt – azaz például az erdőövek időjárási zónákat követő vándorlását – a laikusok több emberöltő alatt lezajló, szinte észrevétlen változásnak gondolják.
– Az átalakulás sebessége sokszor a szakértőket is meglepi. Az olyan tartós ökológiai rendszerek, mint amilyenek például a nyugat-magyarországi bükkösök, elméletben jól ellenállnak a kisebb klimatikus változásoknak. A valóság azonban az, hogy éppen az egészségügyi ellenálló képességük rendül meg a leggyorsabban. Fogékonyak lesznek olyan betegségekre, amelyeket korábban legyőztek, és új kártevők is megjelennek, amelyeket előzőleg épp a hűvösebb klíma állított meg az erdőöv határánál. Ma már a soproni lucosok, a zalai bükkösök is szuvasodnak, pedig ott a szú kártétele régebben szinte ismeretlen volt. A fa minősége a külső feltételek romlása, illetve az állati kártevők tömeges megjelenése miatt gyengül, a hozam csökken, akár egy-két évtizeden belül is. Ráadásul a növényzet maga is visszahat a klímára, amelyben él. Korábban sokat kutattam trópusi vidékeken, és magam is tapasztaltam: az este kimosott nadrágom az erdőszélre kiakasztva reggelre megszáradt, az erdő belsejében viszont vizes maradt és megpenészedett – ennyit számít a növények klimatizáló hatása. Ha az erdőt kivágják, az esők lemossák a legfelső, termékeny talajréteget, a megmaradó váztalaj fölött viszont már egy másik, száraz és sivatagos időjárás alakul ki.
– Tud még hasonló, nagy biztonsággal megjósolható következményeket említeni?
– Szinte bizonyosra vehető, hogy a frontváltozások sebessége és intenzitása nő, a hurrikánok, tájfunok pusztító ereje komolyabb lesz. Ez nemcsak a klímaváltozásból adódik, hanem a légkör szennyeződéséből is: a levegőbe került rengeteg fémpor és ásványi anyag miatt csökken a légtömegek fajhője, vagy más néven hőtehetetlensége, sokkal gyorsabban lehűl vagy felmelegszik a levegő, ami kedvez az extrém időjárási helyzetek kialakulásának.
– Említette, hogy a Kárpát-medencére több klímaforgatókönyv is született. Melyik tűnik ezek közül a legvalószínűbbnek?
– A kutatók most a kelet-balkáni szcenárió megvalósulásának adják a legnagyobb esélyt. Vagyis körülbelül 1,5-2 Celsius-fokos átlaghőmérséklet-emelkedés várható. Ez nagyjából a bulgáriai Marica-völgy száraz, meleg éghajlatát jelenti, kiegészítve a környező hegyvidék nedvesebb, csapadékosabb időjárásával. A helyiek jól alkalmazkodtak ehhez a kettősséghez: felfogják a hegyekből érkező vizet, és öntözéses üvegházi gazdálkodást folytatnak, egész Európába jut innen primőr zöldség és gyümölcs. Hasonló megoldásokat mi is alkalmazhatnánk – ezért érzem nagy hibának, hogy gyakorlatilag leálltak a Vásárhelyi-terv tározóépítési beruházásai. Már most meg kellene kötni azokat a vízjogi egyezményeket is, amelyek garantálják, hogy a határon túlról el is jut hozzánk a víz. Ha az egész térségre ráköszönt egy a mostaninál szárazabb éghajlat, akkor már csak tűzoltás jelleggel, sokkal nehezebb feltételek között kereshetjük a kiutat.
– Újabb publikációiban sokszor a társadalmi konfliktusok katalizátoraként, rendészeti kérdésként beszél a klímaváltozásról. Ez a szemlélet a múltbeli tapasztalatokra vagy inkább a prognózisokra támaszkodik?
– A régebbi történelmi korokban is voltak klimatikus indíttatású népvándorlások, valószínűleg a mi őseinket is egy nagy ázsiai szárazosodás indította útnak. Csakhogy akkor még voltak szabad térségek is, volt hova menni – és így sem összeütközések nélkül zajlott a költözés. A mai túlnépesedett világban minden népmozgás szükségszerűen éles konfliktusokkal jár. Ez már jelenleg is látszik, hiszen a vándorlás megindult, bár a jellege alapvetően eltér a korábbiaktól. Most nem egész nemzetek vagy népcsoportok kelnek útra: inkább csak a leggazdagabbak menekülnek el a változó klíma elől, akik meg tudják vásárolni azokat a területeket, ahol kedvezőek az életfeltételek. Az előrejelzések szerint a klímaváltozás miatt a Földközi-tenger keleti medencéje kiszárad, az északnémet és a lengyel tengermellék pedig új Riviérává válhat – a tengerparti fejlesztéseket célzó tőke pontosan ebbe az irányba vándorol.
– Hogyan lehet felkészülni az esetleges időjárási katasztrófákból adódó konfliktusokra?
– Jelenleg 25 millió ökológiai menekültet tartanak nyilván, a számuk a század közepére a 200 milliót is elérheti – ez az USA mai lakosságának kétharmada. A migrációs hullámok fogadására ma még elképzelés sincs, mint ahogy a mostaninál súlyosabb és gyakoribb időjárási vészhelyzetekre sem vagyunk felkészülve. A várható kríziseket a fontos közüzemi szolgáltatók állami kézben tartásával, vagy indokolt esetben a visszavásárlásával könynyebb kezelni. Amikor hiánycikk a víz, akadozik az áramszolgáltatás, nagy tömegeket kell menekíteni, akkor a felelősség az államé, és jobb, ha a döntési jog is ugyanott van. Fejleszteni és decentralizálni kell a katasztrófavédelmet, ez aligha szorul magyarázatra, mint ahogy a vízügyi szolgálat és a tűzoltóság megerősítését sem kell indokolni. A bűnüldöző apparátust a tömegoszlatás helyett olyan rendészeti feladatokra kell alkalmassá tenni, mint amilyen a kitelepítések irányítása vagy a személy- és vagyonvédelem katasztrófák esetén – legutóbb New Orleans példája mutatta meg, hogy egy-egy ilyen eset a gazdagabb országok rendőreit is megoldhatatlan helyzetek elé állíthatja.
A cikk forrása: www.nol.hu
