Környezetbarát szennyvízkezelés és –hasznosítás 3. A nádgyökérzónás szennyvíztisztító rendszer

A héten tovább folytatjuk a nádgyökérzónás szennyvíztisztító rendszer ismertetését a Krisna-völgyben is alkalmazott technológia bemutatásával. Végigkísérjük a szennyvíz útját és a tisztulás folyamatát, továbbá bemutatjuk, hogyan is épül fel a tisztítótelep, illetve mire használhatóak a szennyvíz kezelés során keletkezett melléktermékek, a tisztított víz és a szennyvíziszap.

A tisztítótelep felépítése illetve a szennyvíz útjának főbb állomásai:

1. Csatornarendszer:
A Krisna-völgyi tisztítórendszer egyik lényeges jellemzője, hogy mindenféle hozzáadott, külső energiaráfordítás nélkül, mindössze a gravitáció erejét felhasználva működtethető. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy a csővezetékrendszer úgy került kialakításra, hogy annak van egy kisebb mértékű lejtése, ami 1-3 ezrelék, vagyis 1-3 mm/méter. (Az ennél nagyobb és kisebb lejtésszög egyaránt dugulást eredményez.) Mivel ez az érték elég kicsinek számít, a módszer sík terepen is jól alkalmazható.

2. Tisztítótelep:

2.1. Rácsos szemétleválasztó és előülepítő:

A szennyvíz először egy rácsos szemétleválasztón folyik keresztül, ahol a nagyméretű szilárd szennyeződések fennakadnak. TEENDŐ! A rácsot rendszeres időközönként le kell takarítani, üríteni szükséges.

Az előülepítő egy mély, henger alakú négyosztatú medence, melyet függőlegesen elhelyezett saválló acéllemezek osztanak részekre. Ezek feladata, hogy a szennyvizet különböző fázisokra válasszák szét. Az előülepítőben a bomlási folyamatok előrehaladtával lefelé és felfelé irányuló anyagmozgások zajlanak. Ezek eredményeként a következő fázisok (vagyis a szennyvíz következő részei) alakulnak ki: a felülúszó szilárd rész, a leülepedő iszap rész és a vizes fázis. A cél, hogy az első kettő fázist (vagyis a szilárd részeket) leválasztva a folyékony rész továbbhaladjon a nádágyak felé. Az acéllemezek feladata egyébként az, hogy megakadályozzák, hogy a felülúszó bekerüljön a dréncsöves tisztítórendszerbe illetve tovább a nádágyak felé.

Mi történik a szilárd részekkel? A felülúszót le lehet merni, a leülepedett iszapot pedig időnként ki kell szivattyúzni, hogy ne gyűljön és tömörödjön össze túlságosan. A szennyvíztisztítás e kétféle mellékterméke komposztálás során újrahasznosítható. A két rész külön komposztálható, de a fertőzésveszély (pl. hepatitisz) fennállása miatt ezt csakis a legnagyobb odafigyeléssel szabad végezni. A folyamat során adalékanyagot (forgácsot, fűrészport, szalmát, falevelet) szükséges még hozzákeverni. Ezt az elegyet 1 évig kell komposztálni, a keletkező anyagot pedig trágyaként, pl. energiaerdőben lehet felhasználni. FIGYELEM! A tevékenység engedélyköteles (már csak a szagterhelés kezelése miatt is), a higiéniás előírásokat szigorúan be kell tartani. A keletkező komposztot az élelmiszertermelésben nem szabad felhasználni!

A szennyvízkezelésnek ebben a fázisában a szennyező anyagok mennyiségének körülbelül a felétől szabadulhatunk meg, mindössze annak köszönhetően, hogy a szennyvíz állt és ülepedés történt. Az iszap különválásával erőteljes biológiai tisztítás is történik.

2.2. Nádágyak:
A lefölözött szennyvíz az elosztóaknába ömlik, majd innen a dréncsöveken keresztül a szigetelt, vastag (2 mm-es) tófóliával bélelt főmedencékbe, a nádágyakba kerül.
A nádágyakat talajjal töltik fel, és ebbe az ültető közegbe telepítik a közönséges nádat (Phragmites australis). A medence alja úgy kerül kialakításra, hogy az enyhén (1 ezrelékkel) lejtsen. A szennyvíz 5-6 nap alatt vándorol a nádágy befolyó oldaláról a kifolyó oldalra, miközben tovább tisztul.

A nádgyökérzónás szennyvíztisztító 2 fő típusát különböztetjük meg: a horizontális (zárt) és a vertikális (nyílt) rendszerű nádágyakat. Krisna-völgyben az előbbit alkalmazzák, és mi is ezt ajánljuk több okból is. A horizontális kialakítás lényege, hogy a szennyvíz az alsó talajszinten (kb. 70 cm mélyen) kerül bevezetésre. A bejövő dréncső a nádágy teljes szélességében ki van húzva és kavicsborítás, továbbá geotextília védi a föld beszivárgásától.  Ezzel szemben vertikális nádágy esetében a szennyvíz a talaj felszínére kerül, szétterül, majd onnan szivárog lefelé a talajtestbe. Mindkét típus esetében a medence ellentétes oldalán, a nádágy aljában történik a tisztított szennyvíz kivezetése egy ugyancsak kavicsréteggel és geotextíliával védett dréncső segítségével. Ami az előnyöket és a hátrányokat illeti, bár a horizontális rendszer terhelhetősége kisebb és a szennyvíz átfolyása is lassúbb a vertikális típushoz képest, a tisztítás hatásfoka és szaghatás szempontjából is – mivel a szennyvíz a felszín alatt vándorol és a szabad levegővel nem érintkezik – verhetetlennek bizonyul.

A talajtest a nádágyban homogén, tehát nincsenek benne rétegek, összetételét tekintve pedig a nád gyorsabb növekedését elősegítő kevert anyagból áll. Ez Krisna-völgyben humuszos talaj, tőzeg és homok elegye 1:1:1 arányban vegyítve.
A nádtelepítésnél dugványokat érdemes alkalmazni, mert azok hamar begyökeresednek. Ültetésre egyébként a téli időszak a legmegfelelőbb. Néhány év alatt a talaj teljesen eltűnik, a nádágy főleg gyökérzetből fog majd állni.

A medencék méretezése és kialakításának mikéntje is nagyon fontos kérdés. Krisna-völgyben három egyenként 375 nm2-es, párhuzamosan bekötött nádágy került kialakításra. Annak oka, hogy miért nem egy darab nagyobb nádágyat épített a közösség az, hogy 400 nm2 fölött romlik a tisztítási hatásfok. Tehát ha nem elegendő a 20*20 méteres kazetta (ez már közösségi szintet jelent), akkor inkább többet érdemes kialakítani. A párhuzamos bekötés a biztonságos működést segíti elő, hiszen ha bármi probléma adódik az egyik nádággyal, a többi zavartalanul működtethető tovább.
Az eredmény 95%-ban megtisztított szennyvíz, amiben már csak nitrogénvegyületek, főleg ammónia található. A következő feladat tehát az, hogy ezt a vizet valahogy megszabadítsuk a maradék nitrogénvegyülettől is. Erre való többek között az utótározó-szellőztető tó (röviden utótározó).

3. Utótározó:
A szennyvíztisztítás eredményeként kapott vizet érdemes hasznosítani is. A 2000 m3-es, több mint 1,5 m vízmélységű tározó vizével Krisna-völgyben energiaerdő öntöznek. A víz minőségét tekintve egyébként – biológiailag és kémiailag is – élővíznek számít, amit a benne élő aranyhalak, békák és gyékényfoltok léte is jól bizonyít. Az energiaerdőt feketenyár és mérsékeltövi bambusz alkotja, melyek jól tűrik a komolyabb vízterhelést is. Előbbit biomasszaként fűtésre használják, utóbbit használati tárgyak készítése céljából ültették. FIGYELEM! Az utótározó vize minden olyan növényi kultúra esetében alkalmazható öntözésre, amely nem közvetlenül élelmezési célokat szolgál. Így az előbbi példán kívül használhatjuk dísz- és takarmánynövények, továbbá csemetekertek esetében is.

– Hári Beáta –
Öko-völgy Alapítvány

Az ivóvíznyerés és vízhasznosítás Krisna-völgyi tapasztalatairól számos további – technológiai leírásokkal kiegészített – információ található a „Beszélgetések az önellátásról” című könyvünkben. A könyv ismertetése ide kattintva olvasható

[gravityform id=”3″ name=”Kérjük, véleményezze ingyenes online kurzusunkat!
Visszajelzését figyelembe vesszük a folytatáshoz. „]