Bár eldobjuk, elvisszük, temetjük, égetjük, mégis minden megtelik vele és visszatér, mint a bumeráng. Környezetvédelem kapcsán az emberek nagy többsége a hulladékok problémáját említi először.
A természet nem ismeri a szemét fogalmát.
Nincs, nem létezik ilyen. Ahogy az ember helyet kapott a teremtésben, a ciklikusan ismétlődő korszakokon is átnyúló, maradandó alkotásokat hagyott maga után. A következő generációk nézegethetik, csodálhatják ezeket, emlékezhetnek általuk Istenre (ez az indokolt cél), vagy dicső tettekre, nagy hősökre, kimagasló személyiségekre, kultúrákra, ahogyan egy-egy nép élte az életét a világban, vélt vagy valós céljai szerint. Így láthatunk manapság mi is sok ezer éves templomokat és város-maradványokat Indiában, piramisokat Egyiptomban, a Nagy Falat Kínában, ókori hagyatékot a mediterráneumban, Mexikóban vagy Dél-Amerikában, Stonehenge-t Angliában, és a sort hosszan folytathatnám.
A modern civilizáció szintén tevékeny, és számtalan gigászi építmény hivatott jelezni a jövőnek képességeink nagyságát. Bár elképzelhető, hogy az egyszerű létezéshez a legtöbbre egyáltalán nincs szükség. Inkább csak álszükségletek és túlhajszolt kényelmi igények kielégítésére jönnek létre. Megítélésüket bízzuk inkább az utódokra.
Van még azonban más is, amit bőkezűen átörökítünk a minket követő generációkra.
Az élőlény lélek, ezért legfőbb szükséglete is lelki természetű. Az anyagi test elfogadása révén azonban annak alapvető szükségleteiről is gondoskodnia kell. Ezek nagyon egyszerűek. Évezredeken keresztül természetes módszerekkel jutottunk hozzájuk. Úgy is mondhatnánk, hogy mindennapi – figyelmet sem érdemlő – tevékenységek révén. Erről nem szólnak bőséges történeti leírások, nem örökítik meg domborművek vagy művészeti alkotások, senki nem emlékszik rájuk (vagy csak nagyon specializálódott kutatók).
Nem így van ez azonban a modern időkben. Az olaj alapú társadalom alig száz éve alatt gigantikus változásokon ment keresztül az emberiség. A kőolaj átalakította az életet. A XX. század elején sorozatgyártásba vontak (kőolaj alapú) műanyagokat, amelyek korábban nem léteztek a természetben, és lebomlásuk évezredekben mérhető. A magasabb kényelmi szintnek köszönhetően robbanásszerűen (az olajtermeléssel párhuzamosan) nőtt a Föld lakosszáma. Az igényszint növekedésével, és a kőolaj által mobilizált világban beindult a globális szállítórendszer. Az élelmiszerek nagy távolságra történő szállítása szükségszerűen magával hozta a csomagolóipar fejlődését. Kitaláltuk a könnyű és eldobható műanyag csomagolásokat. Évtizedeken keresztül ontotta az ipar a különböző színű, formájú és állagú műanyagokat: az élet jobbítására.
Mire felismertük ezek hátrányait, addigra már mindent elborítottak. A Csendes-óceánon ma is az Egyesület Államok területét megközelítő nagyságú szemétsziget úszik, helyenként 10 m vastagságban.
A szárazföldeken a legtöbb város már nem tudja hova deponálni a keletkező hulladékot, a lerakók többszörösen telítettek. Az újrahasznosítás csak töredéknyi nyersanyagot szed vissza ezekből, és a mennyiség (főleg a térfogat) folyamatosan növekszik (mivel a fogyasztók száma is növekszik). Az elaprózódó (nem lebomló, csak az UV hatására homokszemcsényi méretűre darabolódó!) műanyagok – a táplálékláncba való bekerülés és felhalmozódás révén – további problémát is időzítenek.
Mi lesz akkor a megoldás? Ezt akkor tudjuk csak, ha látjuk az okot, a kialakult helyzet fő okát, amely egy rossz emberi tulajdonság: a mohóság. Amíg ezt mi, mint egyének, nem kezeljük saját magunkban önkorlátozással, addig semmi nem történik, hanem az egész olaj alapú társadalom rohamléptekkel száguld egy mély szakadék felé.
Kis léptékben ez a felelős viselkedés azt jelentené, hogy gyökeresen átalakítom a szokásaimat. Nem támogatom a továbbiakban a vásárlásommal a hulladékok gyártását, az életmódomat inkább a helyben termelt, lehetőleg nem feldolgozott és nem csomagolt élelmiszerekre, termékekre alapozom. Tudatosan figyelem, hol van jelen az életemben az elkerülhető környezetszennyezés, és teszek annak megelőzésére (vásárlás, szállítás, építés, anyagfelhasználás, utazás, stb.). Ne én legyek az indítéka annak, hogy az ipar maradandó hulladékot gyártson! Nem is gondolnánk, hogy ez a kis bojkott mennyire hatásos lehet. Az a legjobb hulladékgazdálkodás, amely megelőzi a keletkezést.
Ha nem tudjuk elkerülni, hogy életünk révén maradandó hulladék keletkezzen, akkor legalább figyeljünk a helyes sorrendre:
- A komposztálható anyagokat külön gyűjtsük, és ha van rá módunk, helyben komposztáljuk.
- Lehetőleg újrahasznosított és/vagy újrahasznosítható anyagokat használjunk.
- Ezek az anyagok akkor érik el céljukat, ha visszajuttatjuk őket a körforgásba (pl. szelektív gyűjtőszigetek).
- Az egyutas csomagolásoknál legalább csökkentsük a térfogatot (tapossa laposra).
- Különösen figyeljünk a veszélyes hulladékok speciális gyűjtőkbe történő elhelyezésére, mert ezek okozzák a legnagyobb kárt, ha szabad lerakóra kerülnek (pl: szárazelemek, akkumulátorok, festékek, gyógyszermaradékok, vegyszer- és olajmaradékok, fénycsövek, elektronikai hulladékok, stb.)
- SOHA NE ÉGESSÜNK műanyag hulladékokat, mert közvetlen életveszélynek tesszük ki magunkat, illetve a környezetünkben élőket.
Úgy tűnik, kényszerpályán vagyunk. A modern ember életmódja olyan mértékben átalakult (megjegyzem: belementünk, hogy átalakuljon…), hogy minden választásunk valami gondot okoz a környezetünkben. Ez persze soha nem volt másként. A karma törvénye alapján minden tettünknek vannak következményei. A környezetszennyezés, környezetpusztítás egy erőszak, amelyet az Úr teremtése és más élőlények ellen követünk el. A pusztulás abszolút értelemben minden megszületett élőlény számára elkerülhetetlen, de a mértéke és a hozzáállásunk meghatározó a jövőnket illetően.
„Akiknek nincs kezük, zsákmányul esnek azoknak, akiknek van; akiknek nincs lábuk, a négylábúak prédái lesznek. Az erõs a gyöngébben él, és általános törvény, hogy minden élõlény egy másiknak a tápláléka.” (Srímad-Bhágavatam 1.13.47)
Az egyéni felelősség az, amit soha nem hagyhatunk figyelmen kívül. Sorsunk alakulásában az lesz a döntő, hogy elkerültünk-e minden elkerülhető erőszakot, és megtettünk-e mindent azért, hogy az Úr törvényei szerint éljünk, az Ő örömére.
Pártha dász
A legfelső kis kép forrása: Joradn G.Teicher fotói családokról egy heti szemetükkel >>
