A most lezárult, népszerű „Biokertészet Krisna-völgyben” cikkek után útjára indítjuk a gyümölcskertünket bemutató sorozatunkat. Az első részben a hagyományos tájfajták előnyeiről és begyűjtésükről lesz szó.
Kun András, ökológus [K.A.]: Rapaics klasszikus művéből, és Andrásfalvy számos írásából1 megtudhatjuk, hogy a magyar gyümölcskultúra az egész Kárpát-medencére kiterjedt a honfoglalástól a 19. századig, főként a dombvidékeken és az ártereken virágzott. Magyarország évszázadokon át hatalmas gyümölcsöskert volt. Áldás volt a sok gyümölcs, embereknek, állatoknak biztonságos megélhetést, táplálékot adott. Mára viszont szinte nyomtalanul eltűntek a régi gyümölcsösök, helyüket nagyüzemi módszerekkel művelt ültetvények foglalták el. A régi gyümölcsösök töredékein, kertekben még megtalálhatók a hagyományos fajták képviselői, azonban már ezek is pusztulóban, eltűnőben vannak.2
Az önellátás körülményei között viszont újra nagy szerepet kell kapnia az organikus gyümölcstermelésnek. Tudok róla, hogy Ti is nagy hangsúlyt fektettek a gyümölcsészetre, a somogyi tájegységben honos gyümölcsfajtákat is elkezdtétek már felmérni, gyűjteni. Ha rátérhetünk most a gyümölcstermesztésre, az az első kérdésem, hogy mekkora területen, milyen elvek alapján termelitek a gyümölcsöket?
Pőcze Vilmos, Krisna-völgy [P.V.]: Két gyümölcsösünk összterülete mintegy két hektár. Az alkalmazott elvek a vegyszermentesség és az extenzív technológiák tekintetében ugyanazok, mint amiket az előbb, a zöldségeskert kapcsán már megbeszéltünk, de itt is külön kiemelném a megfelelő változatosság szükségességének szempontját. Ez nemcsak a fajtákra értendő, hanem a termőhelyekre is.
Néhány év kísérletezés után végül arra jutottunk, hogy a hagyományos tájfajtákat érdemes előnyben részesítenünk a modern fajtákkal szemben. Ha valaki most kezdi a gyümölcstermelést, akkor neki is mindenképpen ezt ajánljuk. A régi magyar fajták lényegesen nagyobb tűrőképességűek, mint a mai tömegfajták. Gyakran a betegségekkel szemben is ellenállóbbak, de ez nem mindig van így, viszont a megújuló képességükkel biztosan kitűnnek. Ennek pedig a biogazdálkodásban rendkívüli a jelentősége. Ha a régi fajtájú gyümölcsfáid átesnek egy hernyórágáson vagy gombafertőzésen, a következő évben ennek nyoma sincs. Általában jobb a szárazság- vagy éppen a nedvességtűrésük.
Mivel a tájban honos fajták – a nagyarányú pusztulás ellenére – szórványosan még megtalálhatók a Kárpát-medencében, a legkülönbözőbb igények szerint lehet őket a kertünkbe kiválasztani. Lehet például olyan érési sort összeállítani, ami a legkorábbitól a legkésőbbi időpontig ad termést, vagy tárolhatóság, esetleg a felhasználás szempontjából nyújt változatosságot.
Érési sor a Krisna-völgyben telepített hagyományos almafajtákból
A fajtákat a betakarítás ideje szerint csoportosítottuk (zárójelben tüntettük fel, hogy a megfelelő módon tárolt gyümölcs általában meddig fogyasztható).
Augusztus eleje-közepe: Egri piros (novemberig), Nyári fontos (októberig)
Augusztus végétől szeptember végéig: Téli arany parmen (februárig)
Szeptember közepe-vége: Parker pepin (márciusig), Szatmárcsekei jonathan (januárig), Téli fehér kálvil (áprilisig)
Szeptember végétől október közepéig: Fertődi téli (februárig), Batul (áprilisig), Téli banánalma (áprilisig)
Október eleje-közepe: Húsvéti rozmaring (áprilisig), Csillagos piros renet (januárig)
Október közepe-vége: Londoni pepin (áprilisig), Téli piros pogácsa (márciusig)
November: Török Bálint (márciusig)
1 Rapaics R. 1940, Andrásfalvy B. 2001, 2007
2 Pedig a hazai tudósok az 1970-es évektől – még a politika által támogatott nagyüzemek virágzása idején is – jelezték, hogy ez pótolhatatlan veszteség: A tájfajták „… egy adott genetikai örökséget hordoztak magukban, s valamilyen vonatkozásban kitűntek, hiszen azért is termesztették őket generációkon át. A huzamos termesztés során kialakult az adott hely klímájának megfelelő növényállomány, az ún. tájfajta. Az országban a múltban sok-sok tájfajtát termesztettek, s így igen változatos tájfajta-anyagot tartottak fenn. A növénytermesztők a nagyüzemi keretek között ezeket a tájfajtákat… nem termesztették már. Így, a volt a kisüzemek tulajdonosai, mivel a nagyüzemek dolgozói lettek, a régi fajtákat már nem termesztették. … az elveszett tájfajtával csökkent a hajdani alakgazdagság… Az alapanyag elvesztése azonban megfoszt bennünket a felújítás vagy a felhasználás lehetőségétől. Nem szabad tehát veszendőbe hagyni ezeket a tájfajtákat!” Mándy Gy. 1972. 220–221. oldal
Szeretne többet tudni az önellátás gyakorlatáról?
Keresse könyvsorozatunkat!
