Hogyan működhet egy egész ország kőolaj nélkül?

Ha olyan szinten akarjuk tartani a globális felmelegedést, ami még nem jár a Föld ökoszisztémájának, és ezzel együtt az emberi civilizációnak az összeomlásával, akkor mihamarabb le kell állni a fosszilis energiahordozók égetésével. De hogyan tudnánk ezt megtenni? Milyen formában kellene átalakítani úgy a társadalmunkat, hogy az elviselhető legyen az embereknek? Ha ezekre a kérdésekre keressük a választ, akkor érdemes megvizsgálni Kuba „különleges időszakát” a kilencvenes évek első felében.

A karibi ország a Szovjetunió megszűnése után hirtelen arra kényszerült, hogy nagy mennyiségű olaj nélkül működjön, így Castro diktatúrája olyan radikális, zöld fordulatot hajtott végre, aminek a hatását ma is érezni az országban. A kubai válságkezelés tanulságos lehet a jelenkori, karbonsemlegességre törekvő demokratikus országok számára is.

Az 1990-es évek elején a kubai importnak közel a háromnegyede a Szovjetunió valamelyik régiójából származott, elsősorban a mai Oroszország, Ukrajna, Fehéroroszország és Kazahsztán területéről. A legfontosabb behozatali cikk a kőolaj volt. Voltak évek, amikor több kőolajat küldtek az országba annál, mint amennyit végül Kuba felhasznált, átlagosan évi 10 millió tonna olajról volt szó. Cserébe Kuba csak kevésbé értékes nyersanyagokat tudott exportálni, jellemzően cukrot, citrusféléket, dohányt és nikkelt. A nyolcvanas évek végére a kubai gazdaság teljesen a szovjetektől függött, a közép-amerikai ország gazdaságát a kommunista szövetségestől érkező, a világpiaci ár alatt megvásárolt üzemanyag hajtotta.

Az olajimport 90 százaléka eltűnt. A benzin a kubai emberek számára gyakorlatilag egyik napról a másikra elérhetetlenné vált, és a fejlett, iparosított, kőolajszármazékokon alapuló mezőgazdasági termelés óriási bajba került.

Az állatkert lakóit is megették

A Szovjetunióval együtt 1991-ben a szocialista országok partnerségén alapuló KGST is megszűnt, ráadásul Kuba korábbi, fejlettebb, gazdagabb szövetségesei pedig ekkor már a piacgazdaság bevezetése érdekében óriási tempóban privatizáltak, és a NATO-tagokkal próbáltak jó viszonyba kerülni, a karibi ország egy nagyon hirtelen lezajlott geopolitikai felfordulás közepén találta magát, gyakorlatilag egyedül.

Nemcsak az importált nyersanyagok tűntek el, hanem a kubai exportot felvevő országok is eltávolodtak a kommunista kísérletet továbbra is folytató Fidel Castrótól, így a kiviteli cikkeket termelő iparágak is válságba kerültek. A kubai export 80 százalékkal csökkent. A változás felkészületlenül érte az országot, és az élet minden területére kiterjedő válság vette kezdetét.

A városokban megállt az élet, az egész napos áramszolgáltatást mindössze néhány órán át tartó világítási időszak váltotta fel. Az ipar, a mezőgazdaság, a közlekedés és a kereskedelem sem tudott hatékonyan működni. Megszűntek a munkahelyek. A kubai nép éhezni kezdett, a kalóriabevitel drasztikusan, 30 százalékkal csökkent.

A közép-amerikai országban jegyrendszer működött, és működik a mai napig, a legfontosabb élelmiszeri termékeket is csak meghatározott mennyiségben lehet megvásárolni. Ez a mennyiség a válság előtt az ENSZ által meghatározott napi beviteli érték alapján volt meghatározva, de a recesszió alatt volt, hogy ennek csak az ötödét tudta a kubai állam biztosítani. Az alultápláltság okozta vakság, illetve a terhes nőket sújtó vérszegénység rohamosan terjedni kezdett. Az emberek jobb híján cukros vizet ittak, és megettek mindent, amihez hozzá lehetett jutni. De tényleg mindent, az Economist beszámolója szerint, megették a saját háziállataikat, az utcán vadászták a macskákat, és nem úszták meg a Havannai Állatkert lakói sem, levágták a bölényt, a struccokat, és a pávának is csak a díszes tollai maradtak meg.

Ez eddig még az ezerszer ismert történet, egy gazdasági válságba kerülő ország állampolgárai megpróbálnak valahogy túlélni, és a kilencvenes évek elején nem volt ritka az ilyen. A Szovjetunió is óriási gondba került, Magyarországon is komoly válságot okozott a piacgazdaságra történő átállás, valamint ez történt Észak-Koreában is, ami szintén a gazdagabb szovjet szövetségesének az importjaitól függött. Az amerikai külpolitikával foglalkozó Foreign Affairs magazin 1992 februárjában Kubának is óriási összomlást jósolt, az országnak mégis sikerült elkerülnie ezt.

A Fidel Castro vezette ország úgy döntött, hogy ha már a válság miatt mindenképp változtatásra volt szükség, akkor nem toldozgatással-foldozgatással kezelik a helyzetet, hanem új alapokra helyezik a karibi állam gazdaságát. Egy olyan radikális zöld fordulatot hajtottak végre, amihez hasonlóra azóta sem volt példa.

A 11 millió Bálint gazda országa

Az első reform alulról jött, és azt mutatja, hogy mennyire találékonyak tudnak lenni a közösségek, ha lehetőségeket és támogatást kapnak. Kubában a kilencvenes évek elején sok üres, kihasználatlan terület volt, ahol legfeljebb romok és szemét állt, olyasmik, mint a budapesti házak közötti foghíjtelkek. Az élelmiszerhiány miatt ezeken a városi apró területeken a kubaiak elkezdtek növényeket termeszteni. Az állam hamar felismerte az ebben rejlő lehetőségeket: ezzel könnyen lehet csökkenteni az éhezést, ráadásul a fosszilis energián alapuló, nagy földeken végzett gépesített mezőgazdasággal szemben olajat sem igényel, és annak köszönhetően, hogy az emberek az otthonaikhoz közel eső területeken termesztettek, a étel szállítását sem kell megoldani.

A kubai kormány ezekről a területekről elbontotta a romokat, elvitte a törmeléket és a szemetet, hogy minél többeket ösztönözzön arra, hogy saját maguk termeljék meg a zöldségeket, gyümölcsöket. Erre aztán már a gépesített mezőgazdaság ellen küzdő, zöld agrármozgalom is felfigyelt. 1993-ban Ausztráliából kertészmérnökök utaztak a szigetországba, hogy fenntartható agrárgazdálkodásra tanítsák a kubaiakat. Így a gépesített mezőgazdasággal szembehelyezkedő, permakultúrás mozgalom – magas fejlettségű országokban példátlan módon – állami szintre jutott Kubában a kilencvenes évek elején.

Az üres telkek helyén városi kertek kezdtek burjánzani minden nagyobb városban. A kormány mezőgazdasági képzéseket biztosított ingyen, a helyben könnyen, és ökológiai károkozás nélkül, organikus termesztésről órákat tartó kertészmérnököket az egész országban mindenhová elküldte a kommunista párt. 1999-ben a kubai agrárszövetség „alternatív Nobel-díjat” kapott az organikus mezőgazdaság terjesztéséért. Ezt olyan szervezetek kapják meg, amelyek világ nagy problémákra adnak alternatív válaszokat, és jelentős, tartós eredményeket értek el a megvalósításban is.

Mivel az olajhiány miatt az autókat nem lehetett megtölteni üzemanyaggal, a parkolók helyén is inkább nekiálltak növényeket termeszteni, majd az erkélyek és a házak tetején is beindult a gazdálkodás. Kuba még olyan kioszkokat is alapított a városok különböző pontjain, ahol közvetlenül lehetett érdeklődni a különböző növénytermesztési tippekről, trükkökről.

A városi gazdálkodás mellett a vidéken is reformokat vezettek be. Az addig jellemző, állami nagybirtokrendszert 1993-ban átalakították, és a földek 60 százalékát kisebb szövetkezeteknek adták. Ugyan hivatalosan mindegyik farm az államé maradt, a termelők határozatlan idejű használati és gazdálkodási jogot kaptak, cserébe a termés egy részét az államnak kellett befizetni, amit aztán szétosztottak. De ezen kívül teljes szabadságot kaptak a parasztok, az életszínvonaluk megnőtt, a munkakörülményeik javultak. A többlettermelést megtarthatták saját fogyasztásra, vagy eladhatták a piacon. A reformok miatt a mezőgazdaságban elhelyezkedők száma megemelkedett, és sokat javult az ország élelmiszerellátása.

Kötelező telekocsi, biciklis-forradalom

Az olajbehozatal drasztikus visszaesése azonnali és katasztrofális hatással volt a városok agglomerációinak működésére. A személyautók feleslegessé váltak, de a tömegközlekedés járatainak kimaradása is rendszeres lett. Olyan mindennapi dolgok váltak kínszenvedéssé, mint a munkába járás. Emma Piercy, Rachel Granger és Chris Goodier magyarul a Fordulat folyóiratban megjelent tanulmánya szerint a dolgozóknak átlagosan 3–4 órát kellett utazniuk a városokon át az áram nélküli munkahelyeikre, majd hazafelé ismét hosszú, megterhelő út várt rájuk. Csak a kétmilliós Havanna leállása akkora hatással járt, mintha Birmingham, Manchester vagy Leeds esne ki az Egyesült Királyság gazdaságából.

A közlekedési rendszer leállása miatt olyan, a szocialista országokban általában könnyen hozzáférhetővé alakított állami szolgáltatások sem tudták ellátni a mindennapi feladataikat, mint az oktatás vagy az egészségügy. Mivel Kubának egyik legfontosabb exportcikke a különböző latin-amerikai országokba, sőt Európába vándorló orvosok, a probléma megoldása különösen sürgető volt.

A tömegközlekedésen is jelentős javulást sikerült elérni olyan alternatív közlekedési modellekbe való befektetéssel, amelyek maximalizálták az utaslétszámot és minimalizálták az üzemanyagfogyasztást. Például telekocsiztak, és új járműveket barkácsoltak össze. A telekocsizást egy új törvénnyel az állami autókat használó hivatalnokoknak kötelezővé tették, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy ha elindultak a munkába, minden stoppost fel kellett venniük, aki befért a kocsiba.

Az új járművek építésére a legismertebb példa a púpos karosszériájáról elnevezett „teve”, azaz a kamionbusz, amely akár 300 ember egyidejű szállítását tette lehetővé, de nem volt ritka az sem, hogy személyautókat, például Zsigulit alakítottak hatszemélyessé.

Az emberek egészségesebbek lettek

Miközben a gazdasági válságok idején ez pont fordítva szokott történni, a biciklizés elterjedése és a sok zöldség- és gyümölcsfogyasztás miatt a lakosság egészségügyi állapota jelentősen javult. Az idősebbek között valamennyire Kubában is megemelkedett a halálozások száma, de a többi korcsoportban jobb lett a lakosság egészségügyi állapota.

Egy nemzetközi kutatócsoport 2013-as tanulmánya szerint „drámaian nagy javulás” fedezhető fel a különleges időszak után. Az Atlantic cikke szerint a válság idején az érrendszeri megbetegedések és a kettes típusú diabéteszben szenvedők száma a harmadára esett vissza, de agyvérzésből is kevesebb lett, és összességében a természetes halálozás is visszaesett.

És itt még nincs vége: úgynevezett relokalizációs terveket is kidolgozott a kubai állam, aminek a lényege az volt, hogy minél több állami tevékenységeket minél inkább helyi szinten igyekeztek megszervezni. A korábbi, klasszikus kommunista tervgazdaságot, és az óriási, központosított apparátust az önkormányzatiság váltotta fel. Az államigazgatás új szervezőelvének köszönhetően csökkent az utazási és ingázási kényszere a munkavállalóknak, és ennek köszönhetően a benzinfogyasztás is.

A nagy, központi iskolák és kórházak helyett minél kisebb egységeket hoztak létre, a városoktól távolabb eső területeken is. Ezért van az, hogy ma már Kuba mind a 169 közigazgatási egységében található egyetem. Hasonló mértékű decentralizáció jellemezte, és jellemzi mai napig az egészségügyi szektort is, a háziorvosok a saját körzetükben laknak, 2008-as adatok szerint Kubában tízezer lakosra 57 orvos jutott, miközben ugyanebben az évben Magyarországon csak 36.

A reformok érintették az építőipart is. Elkezdték előnyben részesíteni a „bioklimatikusnak” nevezett építészeti elveket, például természetes szellőztetési rendszereket dolgoztak ki az energiaigényes gépi szellőztetés helyett, vagy igyekeztek természetes anyagokat használni, ahol csak tudtak. 2007-ben a kubai Anyag- és Építésfejlesztési Központot a környezetbarát anyagok használatának népszerűsítése miatt World Habitat díjjal tüntette ki az ENSZ. A kormányzati és a magánépületekben a villanyizzókat hat hónap alatt lecserélték az egész országra kiterjedően, csak ezzel a lépéssel az energiafogyasztás éves szinten 3–4 százalékkal csökkent.

Nyitást is hozott a válság

A reformoknak köszönhetően egyre több lakosnak sikerült biztosítani a hozzáférést a kulcsfontosságú állami szolgáltatásokhoz pedig nem több, hanem kevesebb erőforrással gazdálkodott az ország. A mai napig igaz, hogy a legtöbben gyalogosan vagy kerékpárral is könnyen elérik a számukra szükséges szolgáltatásokat, a saját lakókörzetükön belül. Nem kell átutazniuk a városon, nem kell autóba ülniük, de még tömegközlekedésre sincs szükségük.

Ezt nehéz felmérni, de egyes vélemények szerint a gazdasági válságnak köszönhető az is, hogy nagyot nyitott a karibi ország a turizmus felé, és ez a kilencvenes évek előtt inkább elzárkózó, a gazdag turistákat ideológiai ellenségének tekintő kommunista országot kulturálisan is átalakította. Egyesek szerint Kuba különleges időszakának köszönhető az is, hogy megjelenhetett az országban az amerikai feketéktől érkező hip-hop és a rap, de a kubai művészek munkái is a gazdasági válság után terjedtek el más országokban.

Aztán jött Chávez olaja

Arról megoszlanak az elemzői vélemények, hogy a különleges időszak 1995-ig vagy 2000-ig tartott. Az első a gazdasági sokk utáni talpra állás időpontja, a második pedig az a pont, amikor Venezuela részben átvette a Szovjetunió korábbi helyét Kuba kereskedelmi partnereként. Az olajban gazdag országban 1998-ban nyert választást a Hugo Chávez vezette kommunista mozgalom, azóta látja el jelentős olajszállítmányokkal a karibi szigetországot – bár ez Venezuela jelenlegi válsága miatt már nem megy olyan olajozottan, emiatt Kuba újabban igyekszik diverzifikálni az importját.

Azt viszont fontos látni, hogy a kubai olajfogyasztás a venezuelai olcsó energiaforrás ellenére sem szökött fel a nyolcvanas évek végén mért szintre. A különleges időszak reformjainak hatása más területeken is tartós maradt, legyen szó az egészségügyi és az oktatási rendszerben, vagy a mezőgazdaságban végrehajtott fejlesztésekről. Sem a szigorúbb tervgazdálkodást, sem az állami centralizációt nem vezették vissza a gazdaság talpra állása után sem.

Mindezekkel együtt azt fontos megjegyezni, hogy messze nem arról van szó, hogy a kilencvenes évek Kubájának a példáját kellene lemásolnia minden országnak – és ezt a karibi ország különleges időszakát bemutató elemzések is igyekeznek hangsúlyozni. A klímaválság kezelése valószínűleg egy sok frontos küzdelem lesz, és a jövőben a különböző struktúrájú országoknak különböző reformokat kell majd bevezetniük, attól függően, hogy milyen éghajlati és mezőgazdasági lehetőségekkel rendelkeznek. Kubában például nincsenek kemény telek, így a jelentős széndioxid-kibocsátást okozó fűtési rendszereket nem kellett kiváltaniuk.

Mégis, Kuba válságra adott reakciójából bőven van mit tanulni, ha túl akarjuk élni a klímaválságot, és talán az is reménykeltő a közeledő katasztrófáról szóló hírek áradatában, hogy a felülről és az alulról jövő kezdeményezésekkel együtt óriási eredményeket lehet elérni a gazdasági rendszer átalakításában, akár pár év alatt is.

(Forrás: index.hu)

Borítókép: Getty Images Hungary Fotós: David Silverman