Folytatjuk a nemezelésről szóló sorozatunkat őseink tárgyi emlékeivel.
„Keleti származásunk révén nekünk, mint pusztai pásztornépeknek a pásztorkodás és a halászat mellett fontos ősfoglalkozásnak tekinthető a nemezelés. Az ősi szkíta törzsek nem rendelkeztek írással, így semmilyen írásos feljegyzésünk nincs abból az időből és sajnálatos módon tárgyi emlékek sem maradtak fenn, mert minden elpusztult közvetlenül a földbe kerülve.[1] Viszont a régészek gazdag hun sírokat tártak fel Mongóliában, ahonnan nemezszőnyegek és nemezruházatok is előkerültek. A Kárpát-medencében is találtak hun-avar kori nemezleleteket, nemez maradványokat.
Miután az európai történelem részei lettünk, az írások említést tettek őseink szokásairól, életmódjáról, valamint a rajzok és festmények megörökítették használati tárgyaikat.
A legismertebb, múltunkat idéző tárgyi emlékünk, a nemezsátor.
(A fotó forrása Tóth Dóra Honfoglalás és őstörténet című könyve.)
A sátor az egyik legősibb lakhelye az emberiségnek. A sátorban való élet legfőbb előnye a könnyedsége, ami lehetővé teszi a könnyű szállítást, költözködést. A nemezsátor a pásztorok, pásztornépek hajléka. Két fő része van; az egyik a faváz, amely önmagában is megáll, a másik a nemezborítás, amely véd a hideg és a meleg ellen egyaránt. A sátor minden eleme görbül, bár messziről egyenesnek néz ki az oldala. Az összes részét a természet adja, kevés eszközzel elkészíthető, könnyen javítható. A faváz fűzfából készül, mivel hajlékony és ez fontos tulajdonsága. Vízben áztatva megpuhul, illetve hajlékonnyá válik gőzölés hatására is. A nemezborítás alapanyagát a juhok gyapja adja. Nagyon nagy mennyiségű gyapjú szükséges egy lakósátor beborításhoz, de juhot, kecskéket terelő pásztornépek mindig rendelkeztek elegendő gyapjúval.
Leírások, ábrázolások igazolják, hogy honfoglaló őseink nemezsátrakban laktak, nemezből készült süveget, vértet viseltek. Nemeztakaróknak nincs nyoma; azonban bizonyosak lehetünk abban, hogy készítettek takarókat, kabátokat, lábbeliket és más tárgyakat, mint valamennyi ismert nemezkészítéssel foglalkozó nép. Régi iratokból tudjuk azt is, hogy a 13. század elején a Kárpát-medencébe érkező kunok és jászok még nemez-sátrakban éltek. A már itt élőktől eltérő kultúrájuk, szokásaik, életmódjuk számos összetűzést eredményezett.[2] A század végére a sátrak szinte teljesen eltűntek, a magyarok véglegesen letelepedtek, állandó lakhelynél már nem volt szükség rájuk.”
[1] „… már a Kr. e. 2. évezredtől kezdődően a Sárga folyótól a Dunáig, a Tarim-medencétől a Kárpát-medencéig létezett egy folyamatosnak tekinthető műveltség, melynek kialakulása tehát legalább 4000 évre nyúlik vissza, hatása pedig a magyar hagyományban a közelmúltig kimutatható.” (Vetró Mihály: Nemez, az ősi kelme; A szkíták nemezei)
[2] Számos összetűzésük kapcsán keletkezett különféle iratok adatokat őriznek mindennapjaikról.
A 13. sz. végén (1279) keletkezett oklevél részlete: „… és hogy megválnak, s lemondanak sátoraikról, és szőrnemez házaikról, s keresztény szokás szerint falukban, épületekbe, s földhöz erősített házakban laknak és tartózkodnak… (Gyárfás I. 1871. 85.II. 334. p.)” Részlet Nagy Mari – Vidák István: Nemezművészet c. könyvéből
(Részlet Baja Krisztina Én és a nemez című szakdolgozatából.)
