A napjainkban sokat emlegetett fenntartható fejlődés fogalmát több mint húsz évvel ezelőtt írták le először. Az ENSZ „Közös Jövőnk” jelentése (1987) szerint: „…a fejlődés olyan formája, amely a jelen igényeinek kielégítése mellett nem fosztja meg a jövő generációit saját szükségleteik kielégítésének lehetőségétől.”
A jelenleg kibontakozó környezeti és gazdasági válság előtt csak kevesen értették meg, hogy mindez mit jelent a gyakorlatban.[1] A rendre elhangzó figyelmeztetések ellenére érdemi változtatás nem történt. A fenntartható fejlődés politikai-gazdasági szlogenné silányult, sokan a határtalan gazdasági növekedés ígéretével azonosították. Ennek következményeként jelenleg klímaválsággal (szárazság, viharok, áradások stb.) kell szembenéznünk. Az elmúlt néhány hónapban többé-kevésbé az egész világot érintő élelmiszerválság, pénzügyi válság, majd pedig energiaválság következett be. A tudósok egybehangzó véleménye szerint ezek még csak a globális válság első pillanatai!
Hogy a világméretű káosz és pusztulás elkerülése érdekében mit kell tennünk, azt a fenntarthatóság szakértői már két évtizede leírták. Kutatásaik szerint elvben két út járható: vagy az erőforrások felhasználásának hatékonyságát növeljük (mintegy tízszeresére), s eközben a fogyasztás állandó marad, vagy a fogyasztást csökkentjük (legalább a tizedére).
A politikai-gazdasági vezetés világszerte az előbbi megoldást támogatta és támogatja. A hatékonyság-növelés lassan, irtózatos mértékű erőforrás-felhasználással (és további szennyezéssel) halad, ám ezzel párhuzamosan a fogyasztás mértéke, a pazarlás még nagyobb mértékben növekszik. Például, mindenki tudja, hogy a tiszta édesvíz az emberiség egyik legfőbb, fogyatkozó kincse, de kevesebben számolnak azzal (mondjuk napi bevásárlásaik során), hogy egy csésze kávé előállításának teljes vízigénye 140 l, s ugyanez a tehénhús kilójánál már 16 000 liter![2]
Tény, hogy mára a globális ökológiai rendszer került veszélybe: „…az emberiség a jelenlegi fogyasztással és technológiával csak egy 25–30 %-kal nagyobb Földön tudna tartósan élni. Az eltartóképesség túllépésére 1978-ban került sor, azóta természeti tőkénk felélésével növeljük ökológiai lábnyomunkat.”[3]
A fenntartható gazdasági növekedés mítosza egyértelműen lelepleződött: úgy, ahogyan eddig értelmezték, fenntarthatatlan. Egyedüli megoldás a fogyasztás mielőbbi, s a lehető legnagyobb mértékű csökkentése. Választási lehetőségünk jelenleg ez: eldönthetjük, hogy önként mondunk le a felesleges termékek megvásárlásáról, a pazarlás körébe tartozó szolgáltatások igénybe vételéről, vagy kicsit később, immár kényszer alatt tesszük ugyanezt.
Kun András
[1] E kevesek egyike, Herman Daly szerint: „A fenntartható fejlődés a folytonos szociális jobblét elérése anélkül, hogy az ökológiai eltartóképességet meghaladó módon növekednénk.”
[2] Somlyódy László: A víz. Magyar Tudomány, 2008/12. 1533-1535.
[3] „A környezeti fenntarthatóság (vagy fenntarthatatlanság) legszemléletesebb kifejezője az ökológiai lábnyom, mely megadja, hogy mekkora terület képes megtermelni fogyasztási javainkat és feldolgozni hulladékainkat, azaz fenntarthatóságot biztosítani. …Különösen figyelemre méltó az egyes országok egy főre eső lábnyomértékeinek szóródása. Míg a fejlődő országok zömében ez az érték igen alacsony (Pakisztáné például csupán 0,7 ha terület), az Egyesült Államoké 9,5 ha. Az emberiségnek egyenletes elosztás mellett személyenként 1,8 ha jutna fenntartható módon a mai 2,2 ha helyett. A magyarországi átlagos lábnyom 3,6 ha. Az aktuális értékek a Living Planet Report-ban olvashatók, az interneten.” Vida Gábor: Fenntarthatóság és a tudósok felelőssége Magyar Tudomány, 2007/12 1600. http://www.matud.iif.hu/07dec/15.html
