Koppenhágán a világ szeme…

Mit várhatunk a Klímacsúcstól?

Mindenki ismeri a mondást: az idő – pénz. Ez az elkoptatott közhely arra szoktat, hogy alábecsüljük az idő fontosságát. Valójában az idő sokkal több, ezerszer értékesebb, mint a pénz!

Ha a közeledő klíma-katasztrófára, illetve a fenntarthatóság kérdéskörére gondolunk, akkor könnyedén belátható: nincs sok időnk arra, hogy változtassunk, megváltoztassuk az életünket. Megfelelő változtatás nélkül sokak számára nem lesz tovább. Ki merem jelenteni, hogy az idő – élet. Ha helyesen használjuk ki az időt, ha helyes döntéseket hozunk, ha ki-ki megteszi, amit saját hatáskörében megtehet, akkor még van remény. Az idő – élet.

Napjainkban már nem csupán az éghajlati jelenségek kutatói, hanem mindenki számára nyilvánvaló, megtapasztalható, hogy az éghajlatváltozás elkezdődött. A jelek erősödnek, figyelmeztetnek: az átlaghőmérséklet emelkedik, a gleccserek és a sarki jégsapkák olvadnak, nő a tengerek vízszintje, az édesvízkészletek vészesen fogyatkoznak. Különösen feltűnő, hogy a változások gyorsak. Korábban úgy véltük, hogy az érdemi változások majd lassan, évtizedes időléptékben történnek, ám a valóság másképpen fest: Évtizedek helyett évek, hónapok alatt következnek be drámai változások. Emiatt fogalmaznak ma sokan úgy, hogy a válságok korát éljük.
A környezeti és társadalmi válságjelenségek erősödése ellenére a kormányok továbbra sem képesek kidolgozni az érdemi válaszlépés körvonalait. Amíg a Föld lakói a klímaváltozás hatásaitól, fokozódó szárazságtól szenvednek, és sokhelyütt már ivóvíz- és élelemhiánytól kell rettegniük, addig a vezetők számára még az is megoldhatatlan kérdésnek bizonyul, hogy globális szinten miként osszák meg az üvegházhatású gázok kibocsátás-csökkentésének terhét. Az érdekek elsősorban gazdaságiak, hiszen tudjuk, hogy vannak, akik számára az idő még mindig csupán – pénz.

Sokak szerint a Kiotói Jegyzőkönyvben [1] lefektetett vállalások mára túlságosan is csekélynek tűnnek, és ráadásul az egyezmény 2012-ben kifut. Ezért 2007 decemberében 193 kormány – Bali szigetén tárgyaló – képviselői megállapodtak abban, hogy 2009 végére új egyezményt dolgoznak ki az éghajlatváltozásról. Igen fontos lenne, immár szó szerint létfontosságú, hogy a világ országai, közöttük főképp a nagy szén-dioxid kibocsátók, végre egyezségre jussanak a 2012. december 31-ig hatályos Kiotói Jegyzőkönyv utódjáról.
A tárgyalások következő fontos dátuma 2009. december 7-18., amikor Koppenhágában fog folytatódni az éghajlatváltozásról szóló konferenciák sorozata. Ezen a rendezvényen tervezik a tárgyalások lezárását az ENSZ 2012 utáni éghajlatváltozással kapcsolatos politikájáról.
2008. november-decemberében, a Bali és Koppenhága közötti „félidőben”, a lengyelországi Poznań-ban tartottak konferenciát. A poznani ENSZ-klímacsúcs sokak számára maga volt a csalódás: a felek csak egy 2009-re vonatkozó munkaprogramot fogadtak el, amely leginkább a tárgyalási dokumentumok megszerkesztésére vonatkozik.

Megállapodás néhány – főként technikai jellegű – kérdésben született (pl. az erdőirtások mérésének módjában; egyes országok támogatásáról a globális felmelegedés hatásai elleni küzdelemben).
A megoldáshoz vezető döntéseket azonban nem hoztak, kulcsfontosságú témákban nem foglaltak állást. Egyáltalán nem érintették például a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésével és az éghajlatváltozás veszélyes hatásainak mérséklésével kapcsolatos hosszú távú célkitűzéseket. Nem volt szó olyan technológia-váltási programok megindításáról sem, amelyek a fejlődő országok számára tennék lehetővé, hogy gazdaságukat alacsony szén-dioxid-kibocsátású rendszerekkel modernizálják.
Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy Yvo de Boer, az ENSZ éghajlatváltozásról szóló keretegyezményének (UNFCCC) elnöke szerint nem biztos, hogy a koppenhágai konferencián minden részletre kiterjedő, új globális klímaegyezmény születhet. Reményei szerint négy alapvető kérdésben egyezségre jutnak:
1. Meghatározzák, hogy az iparosodott országok milyen mértékben tegyenek eleget az „ambiciózus, kötelező kibocsátás-csökkentési célok” megvalósításának, a kibocsátás csökkentésének;
2. Meghatározzák, hogy egyes fejlődő országok, név szerint Kína, India és Brazília, milyen mértékben korlátozzák saját kibocsátásuk növekedését;
3. Megállapodnak a tiszta technológiák és a fejlődő országok alkalmazkodási törekvéseinek nemzetközi együttműködés keretében történő finanszírozásáról; és
4. Az UNFCCC vezetési szerkezetének reformjáról, a fejlődő országok jobb képviselete érdekében. [2]

Nagyon szorítunk! Ha végiggondoljuk, az előbb felsorolt tárgyalási célok – még ha sikerülne is egyezségre jutni – eléggé sovány eredményt jelenthetnének. Hiszen alig van remény arra, hogy az iparilag fejlett országok – köztük a legnagyobb kibocsátó, az érdemi tárgyalásoktól mindeddig elzárkózó USA – elfogadják fokozott felelősségüket, és az ezzel együtt járó nagyobb önkorlátozás, a fogyasztás csökkentésének szükségességét! Hol és mikor esik majd szó arról, hogy már nem elegendő csupán a szén-dioxid kibocsátást csökkenteni, hanem már csak az átfogó szemléleti változás jelenthet valódi megoldást, reményt? Mindannyian tudjuk, hogy nem elegendőek az egyezmények, nem elegendő néhány pontban megállapodni, hanem átfogó szemléleti-életmódbeli változtatásra van, lenne szükség!
Egy eléggé baljós történet jut eszembe minderről. 1979. március 28-án az USA-ban, a Pennsylvania állambeli Three Mile Island-i atomerőműben súlyos baleset történt. A vizsgálat során tanulmányozták a cég iratait. Az egyik vezető elintézendő anyagai között találtak egy szakértői véleményt, amely leírta a baleset bekövetkezésének lehetőségét, és részletesen ismertette, hogy milyen módon lehetne megelőzni azt. A vezetőnek sok teendője mellett nem jutott ideje arra, hogy elolvassa a jelentést.

Mi is tudjuk, hogy közeleg a baj, tudjuk azt is, hogy mit kellene tennünk. Vannak, akik próbálnak lépni a fenntarthatóság irányába, de vajon hányan hallgatnak a figyelmeztetésre? Úgy tűnik, fogytán az idő…

Írta:  Kun András (Öko-völgy Alapítvány)

Jegyzetek:

[1] A Kiotói Jegyzőkönyvet 1997. december 11-én fogadták el. Hatályba 2005. február 16-án lépett. A világ összes jelentős országa aláírta, köztük a Magyar Köztársaság is, azonban az USA és Ausztrália nem. Később, 2007 decemberében Ausztrália is elfogadta a Jegyzőkönyvet. A Kiotói Jegyzőkönyvet aláíró országok vállalták, hogy a 2008-2012 közötti periódusban átlagosan 5,2%-kal csökkentik az üvegházhatású gázok kibocsátását egy meghatározott bázis-időszakhoz képest. A közösen vállalt átlagon belül különbségek vannak az egyes országok esetében. Például, az Európai Unió eredeti tizenöt tagállama 8%-os csökkentést vállalt. Magyarország 6%-os csökkentésre tett ígéretet az 1985-1987 közötti időszak átlagos kibocsátásához képest.

[2] Az összefoglaló anyagának forrása: http://www.euractiv.hu/gazdasag/linkdossziek/eghajlatvaltozas-a-koppenhagaba-vezeto-ut-000094