Koppenhágán a világ szeme…

cop15Mit várhatunk a Klímacsúcstól?

Mindenki ismeri a mondást: az idő – pénz. Ez az elkoptatott közhely arra szoktat, hogy alábecsüljük az idő fontosságát. Valójában az idő sokkal több, ezerszer értékesebb, mint a pénz!

Ha a közeledő klíma-katasztrófára, illetve a fenntarthatóság kérdéskörére gondolunk, akkor könnyedén belátható: nincs sok időnk arra, hogy változtassunk, megváltoztassuk az életünket. Megfelelő változtatás nélkül sokak számára nem lesz tovább. Ki merem jelenteni, hogy az idő – élet. Ha helyesen használjuk ki az időt, ha helyes döntéseket hozunk, ha ki-ki megteszi, amit saját hatáskörében megtehet, akkor még van remény. Az idő – élet.

Napjainkban már nem csupán az éghajlati jelenségek kutatói, hanem mindenki számára nyilvánvaló, megtapasztalható, hogy az éghajlatváltozás elkezdődött. A jelek erősödnek, figyelmeztetnek: az átlaghőmérséklet emelkedik, a gleccserek és a sarki jégsapkák olvadnak, nő a tengerek vízszintje, az édesvízkészletek vészesen fogyatkoznak. Különösen feltűnő, hogy a változások gyorsak. Korábban úgy véltük, hogy az érdemi változások majd lassan, évtizedes időléptékben történnek, ám a valóság másképpen fest: Évtizedek helyett évek, hónapok alatt következnek be drámai változások. Emiatt fogalmaznak ma sokan úgy, hogy a válságok korát éljük.
A környezeti és társadalmi válságjelenségek erősödése ellenére a kormányok továbbra sem képesek kidolgozni az érdemi válaszlépés körvonalait. Amíg a Föld lakói a klímaváltozás hatásaitól, fokozódó szárazságtól szenvednek, és sokhelyütt már ivóvíz- és élelemhiánytól kell rettegniük, addig a vezetők számára még az is megoldhatatlan kérdésnek bizonyul, hogy globális szinten miként osszák meg az üvegházhatású gázok kibocsátás-csökkentésének terhét. Az érdekek elsősorban gazdaságiak, hiszen tudjuk, hogy vannak, akik számára az idő még mindig csupán – pénz.

Sokak szerint a Kiotói Jegyzőkönyvben [1] lefektetett vállalások mára túlságosan is csekélynek tűnnek, és ráadásul az egyezmény 2012-ben kifut. Ezért 2007 decemberében 193 kormány – Bali szigetén tárgyaló – képviselői megállapodtak abban, hogy 2009 végére új egyezményt dolgoznak ki az éghajlatváltozásról. Igen fontos lenne, immár szó szerint létfontosságú, hogy a világ országai, közöttük főképp a nagy szén-dioxid kibocsátók, végre egyezségre jussanak a 2012. december 31-ig hatályos Kiotói Jegyzőkönyv utódjáról.
A tárgyalások következő fontos dátuma 2009. december 7-18., amikor Koppenhágában fog folytatódni az éghajlatváltozásról szóló konferenciák sorozata. Ezen a rendezvényen tervezik a tárgyalások lezárását az ENSZ 2012 utáni éghajlatváltozással kapcsolatos politikájáról.
2008. november-decemberében, a Bali és Koppenhága közötti „félidőben”, a lengyelországi Poznań-ban tartottak konferenciát. A poznani ENSZ-klímacsúcs sokak számára maga volt a csalódás: a felek csak egy 2009-re vonatkozó munkaprogramot fogadtak el, amely leginkább a tárgyalási dokumentumok megszerkesztésére vonatkozik.

Megállapodás néhány – főként technikai jellegű – kérdésben született (pl. az erdőirtások mérésének módjában; egyes országok támogatásáról a globális felmelegedés hatásai elleni küzdelemben).
A megoldáshoz vezető döntéseket azonban nem hoztak, kulcsfontosságú témákban nem foglaltak állást. Egyáltalán nem érintették például a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésével és az éghajlatváltozás veszélyes hatásainak mérséklésével kapcsolatos hosszú távú célkitűzéseket. Nem volt szó olyan technológia-váltási programok megindításáról sem, amelyek a fejlődő országok számára tennék lehetővé, hogy gazdaságukat alacsony szén-dioxid-kibocsátású rendszerekkel modernizálják.
Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy Yvo de Boer, az ENSZ éghajlatváltozásról szóló keretegyezményének (UNFCCC) elnöke szerint nem biztos, hogy a koppenhágai konferencián minden részletre kiterjedő, új globális klímaegyezmény születhet. Reményei szerint négy alapvető kérdésben egyezségre jutnak:
1. Meghatározzák, hogy az iparosodott országok milyen mértékben tegyenek eleget az „ambiciózus, kötelező kibocsátás-csökkentési célok” megvalósításának, a kibocsátás csökkentésének;
2. Meghatározzák, hogy egyes fejlődő országok, név szerint Kína, India és Brazília, milyen mértékben korlátozzák saját kibocsátásuk növekedését;
3. Megállapodnak a tiszta technológiák és a fejlődő országok alkalmazkodási törekvéseinek nemzetközi együttműködés keretében történő finanszírozásáról; és
4. Az UNFCCC vezetési szerkezetének reformjáról, a fejlődő országok jobb képviselete érdekében. [2]

Nagyon szorítunk! Ha végiggondoljuk, az előbb felsorolt tárgyalási célok – még ha sikerülne is egyezségre jutni – eléggé sovány eredményt jelenthetnének. Hiszen alig van remény arra, hogy az iparilag fejlett országok – köztük a legnagyobb kibocsátó, az érdemi tárgyalásoktól mindeddig elzárkózó USA – elfogadják fokozott felelősségüket, és az ezzel együtt járó nagyobb önkorlátozás, a fogyasztás csökkentésének szükségességét! Hol és mikor esik majd szó arról, hogy már nem elegendő csupán a szén-dioxid kibocsátást csökkenteni, hanem már csak az átfogó szemléleti változás jelenthet valódi megoldást, reményt? Mindannyian tudjuk, hogy nem elegendőek az egyezmények, nem elegendő néhány pontban megállapodni, hanem átfogó szemléleti-életmódbeli változtatásra van, lenne szükség!
Egy eléggé baljós történet jut eszembe minderről. 1979. március 28-án az USA-ban, a Pennsylvania állambeli Three Mile Island-i atomerőműben súlyos baleset történt. A vizsgálat során tanulmányozták a cég iratait. Az egyik vezető elintézendő anyagai között találtak egy szakértői véleményt, amely leírta a baleset bekövetkezésének lehetőségét, és részletesen ismertette, hogy milyen módon lehetne megelőzni azt. A vezetőnek sok teendője mellett nem jutott ideje arra, hogy elolvassa a jelentést.

Mi is tudjuk, hogy közeleg a baj, tudjuk azt is, hogy mit kellene tennünk. Vannak, akik próbálnak lépni a fenntarthatóság irányába, de vajon hányan hallgatnak a figyelmeztetésre? Úgy tűnik, fogytán az idő…


Írta:  Kun András (Öko-völgy Alapítvány)

Jegyzetek:

[1] A Kiotói Jegyzőkönyvet 1997. december 11-én fogadták el. Hatályba 2005. február 16-án lépett. A világ összes jelentős országa aláírta, köztük a Magyar Köztársaság is, azonban az USA és Ausztrália nem. Később, 2007 decemberében Ausztrália is elfogadta a Jegyzőkönyvet. A Kiotói Jegyzőkönyvet aláíró országok vállalták, hogy a 2008-2012 közötti periódusban átlagosan 5,2%-kal csökkentik az üvegházhatású gázok kibocsátását egy meghatározott bázis-időszakhoz képest. A közösen vállalt átlagon belül különbségek vannak az egyes országok esetében. Például, az Európai Unió eredeti tizenöt tagállama 8%-os csökkentést vállalt. Magyarország 6%-os csökkentésre tett ígéretet az 1985-1987 közötti időszak átlagos kibocsátásához képest.

[2] Az összefoglaló anyagának forrása: http://www.euractiv.hu/gazdasag/linkdossziek/eghajlatvaltozas-a-koppenhagaba-vezeto-ut-000094

1 hozzászólás to “Koppenhágán a világ szeme…”

Hagyj üzenetet

1%
Az Öko-völgy Alapítvány adószáma:
18786435-1-14
Keresés
Webshop
Ökovölgy hírlevél
E-mail cím:*
Név:*
E-mail cím újra:*
Kisfilmek
Új film – Egyszerű élet, emelkedett szintű gondolkodás Már fejjük, még szopizik…
Fotógaléria
Loading...
image img_0057-jpg image dscn7275-jpg image bhakti_kert_7-jpg image img_0166-jpg image bhakti_kert_2-jpg image img_0145-jpg image bhakti_kert_5-jpg image bhakti_kert_4-jpg image img_0079-jpg image img_0092-jpg image bhakti_kert_6-jpg image img_0099-jpg

Kiadványaink
Szakdolgozóink
Az Öko-völgy Alapítvány konzultációs segítségével eddig 48 hallgató védte meg szakdolgozatát.
Védjegy használati jog
Idézet
„Aki azt hiszi, hogy az exponenciális növekedés örökké fenntartható egy véges világban, az vagy őrült, vagy közgazdász."
Kenneth E. Boulding