Péntek késő este, illetve szombat hajnalban véget ért a cancúni Klímacsúcs. De az biztos, hogy nem egy csúcs-konferenciáról beszélünk. A felek – csakúgy, mint egy évvel ezelőtt Koppenhágában – éjszakába nyúló záróértekezlete nem hozta meg a várva várt eredményt, attól függetlenül sem, hogy igéretesnek mutatkozó hétként indult a konferencia második hete.
Az tény, hogy a tagok elfogadtak egy olyan megállapodást, ami alapján megmarad a remény a további fejlődésre, illetőleg előrelépésekre, és talán Durban-ben, jövőre sikerül egyezségre jutni. Az igaz, hogy néhány téren, mint például az erdővédelmi mechanizmussal (REDD+) kapcsolatban, vagy a fejlődő országoknak támogatást nyújtó pénzügyi alap (a most átkeresztelt Zöld Alap) kérdésében megegyezésre jutottak a képviselők, és az is, hogy kijelentették, jövőre kidolgoznak egy egyezményt, ami mind a 194 államra vonatkozik majd.
Ugyanis tudvalevő, hogy a két fő vitapont a fejlett és a fejlődő országok között az, hogy a fejlődő országok 2012 után egyszerűen csak a kiotói jegyzőkönyvet akarják meghosszabbítani, mely csupán negyven fejlett ország szén-dioxid kibocsátását korlátozza, a fejlett államok viszont minden ENSZ tagállamra érvényes új szerződést akarnak létrehozni és hatályosítani. Így máris érhető Kína, India vagy esetleg más fejlődő gazdaságok tiltakozása, akik ugyebár nem akarják a korlátozásokat bevezetni arra hivatkozva, hogy az ő gazdaságuk jóval fejletlenebb a fejlett tagállamokénál. A fent említettek mellett azonban rengeteg kérdés megoldatlan maradt.
„Ki mekkora kibocsátáscsökkentést vállal? Mekkora lesz a szerepe a rugalmassági mechanizmusoknak és a technokrata megoldásoknak (CDM, JI, CCS, stb.)? Kína , India, Oroszország ígért valamit? Ki győzi meg a közelmúltban republikánus többségűvé vált amerikai Kongresszust, amelyik klímaszkeptikusabb, mint valaha? Szépen hangzik az évi 100 milliárd a fejlődőknek, de erről már tavaly Koppenhágában is szó volt – azóta 4,5 milliárd jött össze. [És hol marad a többi?]” – olvashatjuk a fontosabbakat Jávor Benedek írásában. Mi lesz Japán, vagy Kanada (vagy bármelyik más tagállam) hozzáállása a kiotói keretegyezménnyel kapcsolatban, ami két év múlva hatályát veszti és amelynek meghosszabítását már most ellenzik? Az esetleges jövő évi keretegyezmény valóban mindenki számára kötelező érvényű lesz, vagy csak egy újabb javaslat? Számos kérdés maradt nyitott.
Továbbá leszögezhetjük, az intézkedések korántsem megnyugtatóak, sőt inkább aggasztóak. Tizennyolc, hangsúlyozom: tizennyolc éve tart ez a huzavona, hogy létrehoznak, aláírnak, sőt mi több a gyakorlatban is foganatosítanak egy olyan keretegyezményt, amely elősegíti, hogy a felmelegedés a következő századfordulóig ne haladja meg a 2 Celsius fokot. Na már most, a mostani körülmények között örülhetünk, ha nem haladja meg a 4, vagy akár 5 fokot. Az pedig tény, hogy a NASA és a NOAA kutatásai alapján elkészített az Éghajlat állapotáról szóló jelentés (State of the Climate Report) felettébb borúlátó.
Kirs György, Alapítványunk titkára, a cikk szerzője a Klímacsúcson
Tíz olyan figyelmeztető jelre (a felszín feletti levegő [toposzféra] hőmérsékletének–, a páratartalom mennyiségének–, az óceánok víze feletti hőmérséklet–, a tengerek és óceánok vízfelszíni hőmérsékletének–, a tengerek és óceánok vízszintjének–, a tengerek és óceánok hőtartalmának–, valamint a földfelszín hőmérsékletének emelkedése; illetve a tengerek jégtakarójának–, a gleccserek–, és a hófedte területek csökkenése) hívják fel a figyelmet a jelentésben, amelyek fokozatos felmelegedésre utalnak, és a szakemberek szerint is örülhetünk, ha ez a felmelegedés csak 4-5 fok lesz. A említett általános–, vagy hogy a közkeletű szóval éljek: globális felmelegedés következményeiről most nem kívánok szólni, pedig lenne mit.
Mindaddig amíg az országok, tagállamok a saját nemzeti, politikai és gazdasági érdekeiket részesítik előnyben, és egyidejűleg nem hajlandók (vagy csak esetleg részben) a gyakorlatban is megvalósítani azokat az intézkedéseket, amelyek enyhítik (vagy megfékezik) az éghajlatváltozást, az egész párbeszédnek a tagállamok között és a konferenciázásnak annyi jelentősége van, mint a falra hányt borsónak. Ha az előirányzott intézkedéseket holnaptól alkalmaznák lehet, hogy már az is késő lenne.
De így, hogy talán jövőre születik meg egy új keretegyezmény, amit majd akkor, vagy esetlegesen néhány évvel később hoznak hatályba, tulajdonképpen kilátástalanná teszi a helyzetet. Szomorú azt látni, hogy mekkora rezignáltsággal tudnak a tagok szemet hunyni a tények előtt, és a pusztán politikai, gazdasági érdekkel átszőtt döntéseik azt az érzetet keltik az emberben, hogy ők mintha nem is ezen a bolygón élnének, nem idevalósiak, nem ez az otthonuk – a szeretteik, családtagjaik, barátaik, embertársaik élőhelye, mintha nekik lenne egy másik lehetőségük a választásra, ha esetleg az a hely, környezet, a Föld, ami otthont ad nekik teljesen élhetetlenné válna. De hát, nincs ilyen hely vagy lehetőség (vagy csupán mi nem tudunk róla)…
Kirs György, Öko-völgy Alapítvány
