Igényeink csökkentése nélkül nem lehet valódi megoldást találni sem a környezeti, sem a társadalmi problémákra.
Gyulai Iván ökológus arra hívta fel a figyelmet a Nemzeti Fenntarthatósági Fejlődési stratégia kidolgozása kapcsán, hogy nem valósíthatók meg a fenntartható fejlődéssel kapcsolatos teendők a jelenleg uralkodó szemlélet, illetőleg a mai társadalmi struktúra következtében. A fenntarthatósághoz rendszerszemléletre, a társadalmi értékek újragondolására, a termelés és fogyasztás szerkezetének gyökeres megváltoztatására, továbbá társadalmi igazságosságra és jó környezetminőségre lenne szükség – áll a Magyar Tudományos Akadémia honlapján.
A Gyulai által emlegetett rendszerszemlélet szükségességét számos hétköznapi tapasztalat támasztja alá. Az egyik ismerős paradoxon szerint például, ha újrapapírt használok, akkor a nyomtatóm/fénymásolóm hamarabb elromlik (s a szervizek minden alkalommal megfeddnek, amiért ilyen buzgón próbálkozom a „zöldítéssel”). A cserélendő alkatrész veszélyes hulladék, és bele sem érdemes gondolni, hogy gyártása hogyan és milyen mértékben terheli a környezetet. De itt egy még frissebb téma: a lebomló nylonzacskók. A Csomagolási és Anyagmozgatási Szövetség (CSAOSZ) közleménye szerint a lebomló zacskók valójában csak akkor bomlanának le környezetkímélő módon, hogyha megfelelően komposztálásra, de legalább a szabad természetbe kerülhetnének a hulladékégetők- és lerakók helyett (forrás: Greenfo). Ennek gyakorlati megvalósulása esetleg falusi környezetben lenne elképzelhető – abban az esetben, ha a jámbor fogyasztó szorgosan a kerti komposzthoz csoportosítaná az elhasznált lebomló zacskókat (természetesen gondosan elkülönítve a nem lebomló zacskóktól és egyebektől). Ám meglehetősen irreális a komposztálás ilyetén megvalósítása százezres vagy milliós nagyvárosok esetében…
A saját farkába harapó kígyó (amelynek a „hogyan legyek tényleg zöld?” nevet is adhatnánk) szorult helyzetén segíteni vágyók kitalálták már az ún. „teljes életút” vagy „életciklus elemzést” is. Ennek lényege nagyvonalakban, hogy egy termék előállításától a felhasználásán át a hulladékká válásáig minden keletkező szennyezést összeszámolnak, így a különböző technológiák valódi környezeti terhe összehasonlíthatóvá válik. Tapasztalatunk szerint azonban ez sem nyújt megoldást a problémára, mert az átlagos fogyasztót nem, vagy alig segíti a mindennapokban állandóan felmerülő „zöld” kérdések megválaszolásában, a megvásárolni kívánt termékek kiválasztását megelőző döntéshozatalban. S eléggé egyértelmű, hogy ezek az elméleti módszerek a globális környezeti és társadalmi problémák megoldásában sem produkálnak érdemi változást.
Mindezek felvetésével azonban nem azt szeretnénk sugallni, hogy dobjuk sutba a zöldek javaslatait! Hiszen ők is abba az irányba tapogatóznak, ahová velünk együtt oly sokan mások is újra és újra eljutnak: igényeink csökkentése nélkül nem lehet valódi megoldást találni sem a környezeti, sem a társadalmi problémákra. Hogyha pedig az elengedhetetlen rendszerszintű változtatás módjait keressük, akkor nem marad más esélyünk, mint a gyakorlati megvalósítás: az ökofaluba költözés. A globális környezeti és társadalmi problémákra a megoldás egyedüli útjának az látszik, ha minél többen hoznak létre új közösségeket, vagy csatlakoznak egy már meglévőhöz. Az ősi védikus tudomány és kultúra nyugati meghonosítója, Sríla Prabhupáda a következőképpen fogalmazta meg közös teendőnk lényegét: „A Kŗşņa-tudatú mozgalom éppen ezért farmközösségeket alapít, hogy megmutassa, hogyan lehetünk boldogok és elégedettek a minimális létszükségletek kielégítése mellett, s hogyan takaríthatunk meg ezzel időt az önmegvalósításra.” (Śrīmad-Bhāgavatam 8.19.21, magyarázat).
(Rév Szilvia & Kun András)
