Az önfenntartás egyik fontos alapanyaga a nemez, melyet már őseink is sokmindenre (jurta, sapka, kabát, papucs, csizma, szőnyeg, stb.) használtak, története pedig több ezer évre nyűlik vissza.
„A nemezelés, a nemezkészítés elsősorban gyapjú (vagy más állatszőr) egyenletes összedolgozása tömör anyaggá. Az összedolgozás történhet hengerléssel, ványolással, vagy sulykolással.
Kialakulása akkorra tehető, amikor az állatbőrt és a szőrt ruhák készítésére kezdték használni, azonban elterjedése földrajzilag erősen behatárolt területen jellemző: legkeletibb határa a kínai nagy fal, legnyugatibb pedig a Kárpát-medence.
A nemez első írásos említése a kínai évkönyvekben lelhető fel a ie. 4-3. században. A mesterség és művészet kezdeteiről is csak kínai és görög feljegyzésekből tudhatunk, illetve régészeti leletekből, amelyeket Közép-Ázsiában találtak.
A nemezkészítés feltétele, hogy legyen a ház körül juh, kecske vagy teve, amik elegendő mennyiségű gyapjút, szőrt adnak. Az ősi egyiptomiak, görögök tenyésztettek juhot, de a gyapjúból csak ruhákat szőttek. Afrikában sem ismerték soha a nemezkészítést. Észak-Amerika őslakói sem készítettek nemezt, úgymint Dél-Amerikában az ősi peruiak sem, pedig a lámát és az alpakkát háziállattá szelídítették. Sem a kínaiaknál, sem a görögöknél, sem a rómaiaknál nem játszott olyan nagy szerepet a nemez, mint Belső-Ázsia nomád népeinél.
Ázsia lakossága tökéletesítette a nemez készítését és a pusztai állattartó törzsek körében érte el a csúcspontját. E népeknél a nemez a műveltség, az élet, a kultúra lényeges és elengedhetetlen alapja, létszükséglet volt, míg más műveltségű népeknél csak kiegészítő, kisebb árut jelentett.
A pusztai pásztornépek körében a nemez a vallással és a szertartásokkal volt kapcsolatos, életük része, elválaszthatatlan volt a belső gondolatviláguktól. Ezzel szemben a városi műveltséggel rendelkező népek csak egyszerű használati tárgynak tekintették és azért vették át, mert hasznos és gyakorlatias volt. A kínaiak a pásztornépek lakta vidéket a „Nemez földje” néven ismerték.
A török, a mongol és a tibeti törzsek napjainkban is úgy készítik a nemezt, mint őseik és ugyanazokra a célokra használják, mint több ezer évvel ezelőtt.”
(Az idézett részlet Baja Krisztina: Én és a nemez című szakdolgozatából származik.)
