Klímaváltozás? – történelmi lehetőséget kaptunk. Al Gore ezt a gondolatot emeli ki legújabb, 2008 márciusában elhangzott, a klímaváltozás problémáját boncolgató előadásában.
Merhetünk optimisták lenni? – teszi fel a kérdést az előadó. Ahogy a vallások lényege is a belőlük eredő viselkedésben rejlik, úgy az optimizmus lényege is az, hogy a belőle fakadó hitnek egy új viselkedésmódot kell magával hoznia. Gandhit idézi: ”Légy Te magad az a változás, amit a világban látni szeretnél!”
Az amerikai polgárok számára a demokrácia szó már-már vallásos fogalommá vált, ezért is figyelemreméltó, hogy az orátor nem csupán a klíma, hanem a demokrácia krízisére hívja fel a figyelmet. Hangsúlyozza a polgár felelősségvállalásának fontosságát, hiszen a felmelegedési krízisnek is három különböző szintje van, ahol problémák jelentkeznek, és ahol cselekvésre van szükség: helyi, regionális és globális szintek. Az Északi Sark jégtakarójának dramatikusan gyorsuló fogyatkozása igaz ugyan, hogy lokálisan Newfoundland és Grönland lakóit veszélyezteti, ám a probléma megoldása csakis globális szinten valósítható meg. Példaként hozza fel még azt a tervet is, mely szerint Észak-Afrika napenergiáját használnák fel Európa áramellátására – ebben a példában az az általa hangsúlyozott fontos elv is teljesül, mely szerint a fejlődő országok szegénységére adott válasznak egyben a klíma-krízisre is választ kell adnia.
A hallgatóság megdöbbent felhördüléseitől kísérve ijesztő statisztikákat tár elénk Gore: - tavaly nyáron az északi jégsapka negyedannyival többel fogyatkozott meg, mint az azt megelőző 20 évben, 5 év múlva teljesen eltűnhet a nyári jégtakaró az északi sarkról -az amerikai polgárok majd 70%-a tartja fontosnak a klímaváltozás problémáját, míg az amerikai törvényhozók prioritási listáján a téma az utolsók között kullog - a vezető amerikai TV-társaságok az elnökjelölteknek feltett kérdései közül 0,2% vonatkozott a környezeti problémákra - az USA éves benzinfogyasztása megegyezik 25 fejlődő ország együttes fogyasztásával - a fejlődő országok átlagos szén-dioxid kibocsátása most áll ott, ahol az USA 1975-ben volt - és végül egy díjnyertes öko-animációs film tréfás üzenete: 2005-ben az USA annyi szén-dioxidot bocsátott ki, ami 1,2 milliárd elefánt súlyának felel meg.
Az üvegházgázok kibocsátását szabályozó híres-hírhedt kyotói egyezményt 1997-ben Ausztrália és az USA nem írta alá. Mára Ausztrália csatlakozott a ratifikáló nemzetek közé, és ennek Al Gore szerint nem más az oka, mint az országot sújtó, eddig példátlan aszályok, és nem utolsósorban az ott folytatott felvilágosító kampány. A volt alelnök arra hívja fel honfitársait, hogy ne várják meg azt, amíg a hurrikán horderejű katasztrófákat jelentő aszályok térítik magukhoz az amerikaikat is. Egy „hős generációra” van szükségünk – mondja – amely fel tudja fogni ennek a történelmi kihívásnak a volumenét. Amerikában a hazafiságban nem lehet valaki túl szentimentális, ezt bizonyítja Gore is, aki az Alapító Atyák kivetített képe előtt hangsúlyozza a magas szintű tudatosság, az aktív szerepvállalás jelentőségét: „Mi vagyunk az a generáció, amely történelmi kihívást kapott.”
„Ha gyorsan akarsz haladni, menj egyedül, de ha messzire akarsz eljutni, menj társakkal” – idéz Gore egy afrikai közmondást, ám ahogy mondja, most „messzire kell érnünk, nagyon gyorsan”. Gore nem a levegőbe beszél: klímavédelmi szövetsége nemzeti kampány indítását tervezi idén.
Az előadás angol nyelven megtekinthető itt:
A Szaharai napenergiahasznosításról pedig itt lehet még olvasni.
