Növényalkalmazás a klímaváltozás idején (4.) – Amerikai ikertűs fenyők

Bede-Fazekas Ákos okleveles tájrendező- és kertépítőmérnök, korábbi szakdolgozónk, a Szép Kertek című folyóirat számára írott cikksorozatában a megelőzés helyett az alkalmazkodásra helyezi a hangsúlyt. A cikksorozat előző részeiben a jegenyefenyőkről, az észak-amerikai ciprusokról, valamint az óvilági tölgyekről esett szó, a mostani írásban pedig az amerikai ikertűs fenyőkről olvashatnak az érdeklődők.

A bemutatott ikertűs fenyők többsége hosszú tűjével és szép tobozával is díszít.

A Pinus monophylla összefort tűi inkább csak botanikai szempontból érdekesek, a fa fiatal korában a lucokra (Picea) hasonlít. Néhány fenyő furcsa, vagy kimondottan nagy tobozával hívja fel magára – sajnos csak idősebb korában – a figyelmet (Pinus sabiniana, Pinus lambertiana, Pinus coulteri).

Pinus coulteri Budakeszin, az ágak végét az azévi növekmény díszíti (Fotó: Bede-Fazekas Ákos)

Bizonyos fajok olyan érdekes, de kertépítészeti szempontból kevéssé jelentős tulajdonságokkal bírnak, mint az ehető mag (Pinus monophylla, Pinus sabiniana), vagy az édes gyanta (Pinus lambertiana). Kertészeti dendrológia szempontjából fontosabb, ha egy faj a törzsén hoz tűpamacsokat (Pinus rigida), vagy kérge mutatós (Pinus hartwegii, Pinus rudis). Többen díszítenek ezüstös vagy fényes lombjukkal (Pinus monophylla, Pinus sabiniana, Pinus radiata), karakteres, egyedi habitusukkal (Pinus palustris, Pinus radiata), laza, ritkás koronájukkal (Pinus attenuata, Pinus sabiniana) vagy éppen selyemfenyőszerű, csüngő lombozattal (Pinus ayacahuite, Pinus montezumae).

A Pinus monophylla valóban magányos tűket növeszt. Ritkán találunk rajta kéttűs törpehajtást is (Fotó: Bede-Fazekas Ákos)

A hazánkban invazív gyomfának számító feketefenyőt helyettesítő, megjelenésében ahhoz hasonló fajokat is találunk (Pinus muricata, Pinus rudis), míg a Pinus virginiana erdeifenyőnkre emlékeztet.

Kevés olyan fajt találunk, mely alacsony termetével kis házikertbe is jól illeszthető (Pinus cembroides, Pinus monophylla), azonban a bemutatott fenyők többsége a közepes és nagy kerteket már nem növi ki. Talajban nem válogatósak, a szárazságtűréssel is csak ritkán lehet gond. Fenyőinket fiatal korukban július végéig öntözhetjük (téltűrésük biztosítása érdekében javasolt az öntözéssel augusztusban leállni).

A pangó vizet tűrő fenyőket (Pinus rigida, Pinus palustris) telepíthetnénk vízpartra, ám ez nem javasolt, mert így fagytűrésük csökken. A bemutatott fajokat intézménykertekben, tiszta levegőjű parkokban is érdemes lenne kipróbálni akár szoliterként, akár csoportos, perifériális ültetésként.

A nyáron is üdezöld Pinus palustris koronája nem csak fiatalon laza szerkezetű (Fotó: Bede-Fazekas Ákos)

A hazai kertépítés számára már ismert fontosabb amerikai ikertűs fenyők:
Amerikai selyemfenyő (Pinus strobus), nagytobozú sárgafenyő (Pinus jeffreyi), nyugati sárgafenyő (Pinus ponderosa)

Új fajok
Pinus attenuata
(kaliforniai kampósfenyő, dudoros fenyő)
9−15 cm-es tobozokat nevel ez a Mexikótól Oregonig elterjedt örökzöld, mely 1900 m-ig kúszik fel a hegyekbe. Bozóttüzek után pionírként viselkedik, kemény tobozai akár 20 évet is várhatnak, míg a chaparralt felperzselő tűz felnyitja őket. Ritkás koronát, felfelé törő ágrendszert, gyakran több törzset nevel, elterjedésének északi részén karcsú fává is fejlődhet. A 9−24 méteres fa kérge fiatalon sima, majd pikkelyes. Tudományos nevével J. G. Lemmon a fa karcsú termetét és csúcsos tobozát kívánta leírni. Gyenge talajon is megél.

Pinus coulteri
(óriástobozú fenyő, Coulter-fenyő)
Kaliforniai és mexikói elterjedésű, 15−30 m-es fa, melyet 1832-ben fedezett fel Thomas Coulter ír orvos−botanikus. Magyar neve a 19−40 centis tobozaira utal, melyet a karcsú, később kiszélesedő koronájának felső részén nevel. Vastag ágai ritkásan elágazók, messze kitártak, kezdetben szürke, sima kérge később barázdásodik. Kékes, lehajló tűi 15−30 centis hosszukkal igen mutatósak. Szárazságtűrő fenyő, talajban nem válogat. ’Makkos’ és ’Mária’ fajtái igen edzettek.

Pinus monophylla
(egytűs diófenyő, egylevelű fenyő)
Magja ehető ennek a Mexikóból és Délnyugat-USA-ból származó diófenyőnek. Neve arra utal, hogy tűi összeforrtak, így a nemzetségen belül egyedülálló módon egy – ritkán két – szürkés−ezüstös tű áll egy nyalábban. A Parrya szekcióhoz tartozó alacsony, 6−15 m-re megnövő fa, mely a mexikói diófenyő változataként is ismert (Pinus cembroides var. monophylla). Kérge előbb sűrűn pikkelyes, majd bordás, 4−8 centis tobozt és merev, 2−6 centis tűket növeszt. Rendkívül szárazságtűrő, talajban nem válogat.

Pinus palustris
(floridai hosszútűsfenyő, mocsárfenyő)
Ágtiszta törzsével, ritkás koronájával, az ágvégeken sűrűsödő, hosszú (20−45 cm) tűivel igazán karakteres fa. Tudományos neve, és a magyar mocsárfenyő név is megtévesztő: habár a pangó vizet jól tűri, és mocsarak közelében is találkozhatunk vele, mégis a száraz, homokos, gyenge talajon érzi otthon magát. Észak-Amerika keleti felében honos ez a 25−47 m magas fenyő, mely hazai tapasztalatok szerint csapadékosabb évben akár háromszor is hajthat! 15−25 centis tobozai szinte ülők, kérge erősen pikkelyes. A fiatal példányok lassan nőnek, egy nagy fűcsomóra emlékeztetnek (zsombékszakasz). Szelekcióval -18 °C-ig fagytűrő.

Pinus radiata
(montereyi zárttobozúfenyő, Monterey-fenyő)
Kalifornia mediterrán domb- és hegyvidékén (leginkább a Monterey-félszigeten) őshonos háromtűs faj, melynek kéttűs változata is ismert (Pinus radiata var. binata). Gyors növése miatt a trópusokon és szubtrópusokon széles körben ültetett erdészeti faj. 15−40 méteres, fényes lombú fa, mely nyílt, ernyős vagy széles kúpforma koronát nevel. Az erdőtűzre felnyíló, sokáig a fán maradó tobozai 6−15 centisek, vékony tűi akár 20 cm hosszúak is lehetnek. Sötét vörösbarna kérge hosszú bordákkal tagolt ennek a közeli rokonaival (Pinus attenuata, Pinus muricata) kereszteződésre hajlamos fenyőnek. Tudományos neve (radiata=sugaras) a tobozpikkelyek mintázatára utal.

Pinus rudis
(öttűs moktezumafenyő, öttűs szirti moktezumafenyő)
A Pinus montezumae változatának is tekintik ezt a Trifoliae szekcióba tartozó, de öttűs fenyőt. Lassú növekedése miatt eredeti élőhelyén (Mexikó) nehezen viselhető életterekre szorult. A latin rudis jelentése közönséges, vad. A 20−30 méteres fa ernyőszerű koronát és sűrű lombozatot fejleszt. Feltisztuló törzsét csaknem fekete, kis hasábokra szakadozó kéreg borítja, ágai ívesek. Vaskos, hamvas tűi 8−17 centisek, éretlenül sötétlila tobozai 15 cm-nél kisebbek. A fagyot az azték moktezumafenyőnél sokkal jobban tűri.

Pinus sabiniana
(karmos mandulafenyő, szabinfenyő)
Joseph Sabine, az angol Királyi Kertészeti Társaság titkárának tiszteletére kapta nevét az ehető magú kaliforniai fenyő, mely 15−25 méteres koronát nevel. Kaliforniai száraz lejtőkön, 300−1900 m magasságban élő többtörzsű, lekerekedő koronájú fa, melyet világos, laza lombja légiessé tesz. Szürkés, 15−43 centis tűi, és hosszú nyélen függő 11−27 cm-es tobozai mutatósak. Utóbbi karomszerűen megnyúlt köldökeire utal a fa magyar neve. Hazai télálló példányról leoltott csemetét vegyünk, melyből száraz, meleg helyre telepítve erős növényt nevelhetünk.

További javasolt fajok
Pinus ayacahuite (mexikói fehérfenyő, mexikói selyemfenyő)
Pinus cembroides (mexikói diófenyő)
Pinus hartwegii (háromtűs szirti moktezumafenyő, Hartweg-fenyő)
Pinus lambertiana (cukorfenyő, kaliforniai selyemfenyő)
Pinus montezumae (azték moktezumafenyő, Montezuma-fenyő)
Pinus muricata (kaliforniai püspökfenyő)
Pinus rigida (szurkosfenyő)
Pinus virginiana (virginiai fenyő)

– Bede-Fazekas Ákos –